|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 32 találat | lapozás: 1-30 | 31-32 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Traianus /római császár/ 1995. október 4.Funar nemrégiben Olaszországban járt, ahol lenyűgözte Traianus oszlopa, erről életnagyságú másolatot kíván felállítatni Kolozsváron /Szabadság (Kolozsvár), okt. 5./1996. január 14.AZ RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa /SZKT/ jan. 12-14-én Székelyudvarhelyen tanácskozott, a Csapó József RMDSZ-szenátor által kidolgozott személyi autonómiáról, melyet elfogadott munkadokumentumnak. A további kodifikáció feladatát egy szakértői csoport fogja elvégezni. Az SZKT foglalkozott Katona Ádám állásfoglalásával. Katona Ádám is vitatkozott. értelmezve kijelentését. Markó Béla kifejtette, hogy nem személyekre szóló büntetést kíván, hanem elvi állásfoglalást. Tőkés László püspök kifejtette: elfogadhatatlan, ahogyan Katona Ádám a témához közelített, de kérte a képviselőket, ne feledjék Katona érdemeit sem. Az SZKT állásfoglalása leszögezte, hogy az RMDSZ "elutasítja a nacionalizmust, sovinizmust és antiszemitizmust, a gyanakvást és a nemzeti előítéleteket, a verbális agressziót", a szövetségben nincs helye az intolerancia semmiféle megnyilvánulásának. Az SZKT elhatárolta magát Katona Ádám nézeteitől. Tőkés László püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke ismertette a román és magyar államfőhöz intézett újabb levelét, ebben kifejtette, hogy a megbékélés "legfőbb akadálya a romániai magyar kisebbségi nemzetközösség rendezetlen helyzete". - Az SZKT elfogadott nyilatkozata szerint az RMDSZ "a romániai magyarság különböző autonóm területi, politikai és rétegszervezeteinek érdekvédelmi közössége, amely biztosítja a romániai magyarság közképviseletét". Az RMDSZ szükségesnek tartja a romániai magyar közösség politikai, gazdasági, kulturális megerősödését, a belső önrendelkezés jogának fokozatos érvényesítését, az aktív szerepvállalást a román politikai életben. /RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), jan. 15., 696. sz., Simon Judit: Az SZKT elfogadta a személyi elvű autonómia statútumtervezetét. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jan. 17./ "Négy éve folyik Kolozsváron, Erdély fővárosában, Gheorghe Funar polgármester, RNEP-pártvezér kezdeményezésére és irányításával a kulturális etnikai tisztogatás, a törvényesség lábbal tiprása: a magyar utcanevek eltüntetése, magyar vonatkozású emléktábla levakoltatása, a város műemlékzónának nyilvánított, történelmi Főtere arculatának a teljes megváltoztatása, a Mathias Rex-szoborcsoport meggyalázása, otromba zászlórudak engedély nélküli szereltetése a szobor mellé, a főtéri ásatások kiterjesztése, törvénytelen kísérlet a városközpont magyaroktól való megtisztítására stb. Hogy a magyar elem végleges eltüntetése, tönkretétele a célja e következetesen szélsőséges nacionalizmusnak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a bejelentett további tervek, úgymint: egy, a történelmet durván meghamisító emléktábla feltétele - 1996. január 15-én - Mátyás, Mathias Rex kolozsvári szülőházára; tavasz elején a Lupa Capitolina-szobor elhelyezése a Főtéren, Decebal és Traianus mellszobrával együtt, majd később a Traianus-oszlop másolatának ugyancsak a Főtéren való elhelyezése, legvégül pedig a Mathias rex-szoborcsoport eltüntetése Kolozsvárról. Eleddig hiábavalóak voltak tagságunk, Kolozsvár magyar lakosságának sorozatos tiltakozásai - amelyet romániai magyar nemzeti közösségünk is támogatott -, mivel hogy Gheorghe Funar polgármester visszaél hatalmával, kihasználja kisebbségi kiszolgáltatottságunkat, s mert a jogvédelem intézményes keretei még mindig a politikának vannak alárendelve. Gheorghe Funar polgármester négy éve tartó önkényeskedése, törvénysértési, következetes és provokatív magyarellenes, feszültségkeltő megnyilvánulásai mind azt tanúsítják, hogy a PUNR-nek és vezérének legfőbb célkitűzése gáncsot vetni Romániában a demokrácia kiteljesítésének, a jogállamiság megvalósulásának, mindenféle román-magyar megbékélési kísérletnek ezzel felmérhetetlen erkölcsi, politikai kárt okozva a román népnek, Románia európai integrálódásának. Az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanács ismételten és a leghatározottabban elítéli Gheorghe Funarnak és pártjának xenofóbiáját, szélsőséges nacionalizmusát, a magyar nép önérzetét sértő provokációit, kultúránk egyetemes értékeinek megsemmisítését célzó intézkedéseit. Ezért azzal a kéréssel fordulunk Románia elnökéhez, Románia Parlamentjéhez és Kormányához, valamint Kolozs megye Prefektusához, hogy sürgősen és a leghatározottabban lépjen fel Gheorghe Funar kolozsvári polgármester önkényeskedése, törvénysértései, szélsőségesen nacionalista és xenofób megnyílvánulásai ellen, elejét véve ezzel egy olyan esetleges interetnikai konfrontációnak is, amely beláthatatlan következményekkel járhat, s nemcsak feldúlja Kolozsvár törékeny békéjét, de egyszersmind továbbrontja Románia nemzetközi megítélését." /Az SZKT állásfoglalása. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 14., Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 18./1996. december 4.Marosvásárhelyen az Avram Iancu Társaság és a háborús veteránok szervezete 1994-ben fel akarta állíttatni a háborús bűnösként kivégzett Antonescu szobrát. A polgármesteri hivatal nem engedélyezte a szobor felállítását. A szobor felállítását kérelmezők beperelték a polgármesteri hivatalt, első fokon pert nyertek, azonban a marosvásárhelyi bíróság engedélyező határozatát a Legfelsőbb Bíróság elutasította. Most a hatalomátadás zűrzavarában ismét próbálkoztak: nov. 27-én egy márványtáblát helyeztek el a szobor tervezett helyén a következő Antonescu-idézettel: "Nekik azonban tudniuk kell, hogy a Szent István koronája által követelt jogokra mi békésen és emberségesen válaszolunk, azokkal a jogokkal, amelyeket Traianus babérkoszorúja biztosít számunkra." A polgármesteri hivatal eltávolíttatta ezt a táblát. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 4./ /A polgármesteri hivatal faxon tájékoztatta Románia főügyészét arról, hogy eltávolíttatta az engedély nélkül elrendelt Antonescu-emléktáblát. /Új Magyarország, dec. 3./1999. május 6.Funar, Kolozsvár polgármestere büntető feljelentést tett az ügyészségen a főtéri gödröt betömők felderítésére, kivizsgálására és elítélésére. Máj. 5-én Ion Caramitru művelődési miniszter Kolozsváron tartott sajtóértekezletén elmondta: a Traianus oszlop másának felállításához az egyetlen illetékes állami szerv, a Műemlékvédő Bizottság nem járult hozzá. A főtéri gödrök betöméséhez nincs szükség a polgármesteri hivatal beleegyezésére. A kutatások véget értek, a bizottság szerint a gödröket be kell tömni. /Kiss Olivér: Büntető feljelentés a főtéri gödörtömők elítélésére. Ion Caramitru elítéli a polgármester intézkedéseit. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 6./1999. augusztus 31.A dévai polgármesteri hivatal előtti téren /az előzőleg eltávolított/ Groza Péter szobrának talapzatára egy négy méter magas Traianus császár kerül, tájékoztatott az Adevarul. /Távirati Stílusban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 31./2001. május 15.A városi tanács legközelebbi soros ülésén a polgármester 100 millió lej kiutalását fogja javasolni a főtéri ásatások folytatására. Funar polgármester elégedett, mert Razvan Theodorescu művelődési és vallásügyi miniszter támogatná Traianus oszlopának felállítását Kolozsváron. /(kiss): Százmillió a főtéri ásatások folytatására. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 15./2002. március 14.1992. márc. 14-én beiktatták Gheorghe Funart polgármestert, most rendezvénysorozattal kívánja megünnepelni 10 éves polgármesteri pályafutását. A tíz éve tartó — a funári önkény fölött szemet hunyó mindenkori kormány cinkosságának örvendő — magyarellenes hecckampány néhány szomorú állomását mutatta be a lap. 1992. dec. 1.: Gheorghe Funar feliratot készült elhelyezni a Mátyás-szobor talapzatára. Ez egy Iorga-idézetet tartalmazott, amely már a harmincas években is rajta volt. Lényege az, hogy Mathias Rex egyedül csak Baianál vesztett csatát, ahol saját saját nemzete (a román) verte meg. A magyar fiatalok gyűrűje a szobor körül egyre inkább vastagodott, élőláncot alkottak a szobor körül, a rendfenntartó erők hátrább szorították őket. A Mathias Rex feliratot is le akarták venni, ennek a helyébe akarják feltenni a táblát, de a tömeg méltatlankodása miatt lemondanak róla. Így a felirat a Mathias Rex alá került. Az RMDSZ helyi elnöke kérte a prefektust, lépjen közbe. 20 órakor a városi rendőrparancsnok hangosbeszélőn csitította a fiatalokat; nemsokára egy román kórus kezdett nacionalista énekeket énekelni. 1993 április: Funar lélektani háborúja a Korunk, a Helikon, az Apostrof, a Tribuna Ardealului ellen, a szerkesztőségek kilakoltatási terve a polgármester "sikerei" közé tartozik. 1993 október: Funar letette a garast a "hivatalát támogató pénzügyi rendszer", a Ioan Stoica vezette hirhedt Caritas játék mellett. 1994. júl. 7.: Régészeti ásatások fedőnév alatt elkezdődik a Főtér feldúlása. 1996. jún. 4.: Nyilvánosságra hozták a helyhatósági választások második fodulójának részeredményeit. Ezek szerint Kolozsvár másodszorra is elveszett: Gheorghe Funar RNEP-jelöltre 50,67%. Az RMDSZ megóvta a választásokat, amiért több választási körzetben a katonák kétszer szavaztak. 1996. szept. 17.: Tragikomikus gyászszertartással koporsóba zárva eltemették "A nemzet nyugalmát". A Memorandisták emlékművének félrevert harangja jelezte a temetési ceremónia kezdetét, jelen volt Funar és Liviu Medrea. Hatalmas transzparensek hirdették: "A román-magyar alapszerződés hazaárulás". Beöltözött gyászhuszárok helyezték el a koporsót a gyászkocsikba, s elindult a menet a Házsongárdi temető felé. A gyászvitézek hátán nevek voltak: Iliescu, Horn, Melescanu, Kovács. Egy rezesbanda gyászindulókat játszva kísérte a gyászkocsit. A koporsót az 1989-es események áldozatainak sírja mellett "helyezték örök nyugalomra." 1997 április: Funar számlájára írható Kolozsvár utcáinak juhokkal való benépesítése. Az állattenyésztők — és a polgármester — a Széchenyi téri nagyáruház létrehozása ellen tiltakoztak. A Funarral azóta ellenséges viszonyba kerülő Liviu Medrea, a Közterületfenntartó Vállalat vezetője és a köztisztaságért felelős cégek alkalmazottai is nem tetszésüket fejezték ki az üggyel kapcsolatban. Az ezt követően beindult Alimentara-perek folytán a városnak 900 millió lej értékű kárt kellett volna fizetnie, amit a polgármester a helyi tanácsosok nyakába szeretett volna varrni. Megjegyezzük: A nagyáruház tervével előálló Ioan Muresan is a polgármester feltétlen támogatói közé tartozott valamikor. 1997 február–november: Funar számtalan akciót szervezett a magyar konzulátus ellen. Először is a magyar lobogónak a kitűzését sérelmezte, amely egy nap után lekerült a konzulátus homlokzatáról. Annak ellenére, hogy végül megkerült a tettes, mindenki Funart tekintette az értelmi szerzőnek. Mi több, Funar dicséretben részesítette a "hőst", akinek "volt bátorsága egy központi épületre felmászni." 1997. okt. 14.: Zűrzavaros városi tanácsülést tartottak, megvitatták a város területén kívül fekvő, "Zöldsapka" néven ismert földek helyzetét. Demján Sándor, kanadai állampolgárságú magyar üzletember a Granit Polus Investment számára szeretné biztosítani ezt a területet, ahol nagyarányú építkezéseket tervezett mintegy 3 milliárd dollár értékben (lakótömbök, szórakozó helyek, sportlétesítmények, üzletek, szállodák, színházak, mozik,éttermek stb.) Funar szerint ennek a területnek egy része a Régi Monostor Fiai elnevezésű társaság tagjainak a tulajdona, másik része pedig az agrártudományi egyetem kísérleti telepe, így nem kerülhet idegen (magyar) kézbe. 1998. dec. 1.: Románia nemzeti ünnepe alkalmából Funar elhelyezte a Főtéren, a Mátyás-szoborral szemben a Traianus-oszlop emlékkövét annak ellenére, hogy a városi tanács jóváhagyása ehhez hiányzott. (Rá egy évre a törvényszék semmisnek nyilvánította a Traianus-oszlop felállítására vonatkozó határozatot, amelyet Funar írt alá, azóta is mindhiába várják, hogy a városháza eltávolítsa a talapzatot). 1999. szept. 18. Alföldi László új magyar főkonzul kinevezésének hírére Funar azzal vádolta a román külügyminisztériumot, hogy olyan személy kinevezése fölött hunytak szemet, akit 1989 előtt kiutasítottak az országból. Nemsokára, egyik éjszaka, az emlékművekért felelős bizottság jóváhagyása nélkül táblát szereltett a konzulátus épületére, amelyen az állt: A MAGYAR TITKOSSZOLGÁLAT KÖZPONTJA. 2000 április: A magyarokat Kolozsvárt kóborkutyákkal való elárasztásával is megvádolta, ezért úgy intézkedett, hogy a sintérek által elfogott kóborkutyákat fessék piros-fehér-zöldre. Szintén 2000 megvalósításai közé sorolható a trikolór színűre bemázolt köztéri padok is. 2000. június 20.: Funar harmadik alkalommal is megnyerte a polgármesteri választásokat. Az immár Nagy-Románia párti jelöltre a kolozsváriak 53,2%-a voksolt, míg a konvenciós Serban Radulescura 46,78 %. 2001 május: Herédi Zsolt és Füsi Katalin házasságkötési szándékuk ellenére hajadonon távoztak az anyakönyvvezető elől. A visszautasító jegyzőkönyv értelmében ugyanis csupán románul lehet kimondani a boldogító igent Funar városában — dacára az érvényben levő helyi közigazgatási törvény előírásainak. (A polgármesteri hivatal makacs magatartásának Mátis Jenő, a volt képviselő is tanúja volt, aki néhány évvel korábban szintén da-igennel válaszolt az anyakönyvi vezetőnek.) 2001. jún. 23: Mivel többszöri beidézés ellenére sem volt hajlandó megjelenni kihallgatáson, a rendőrség előállítási parancsot bocsátott ki a polgármester ellen. Funart, aki ellen a tanácsosok bűnvádi eljárás beindítását kérték, mivel önkényesen lezárta az üvegtermet, négy rohamrendőr kísérte be. 2002. jan. 15: Funar megfenyegette Boros János alpolgármestert, hogy kizárja a városházáról, amennyiben kiváltja a magyar igazolványát. 2002. márc. 8.: Bár a városi tanács megszavazta, hogy a helyi közigazgatási törvény értelmében Kolozsvár bejáratánál nem is kettő hanem háromnyelvű tábla hirdesse a város nevét, Funar továbbra sem akar hallani a jogszabály alkalmazásáról, és várja a büntetést. /Funar korszak Kolozsváron. Elkésett a forradalom? = Szabadság (Kolozsvár), márc. 14./2003. május 28.A Gozsdu-hagyatékról és az aradi Szabadság-szobor felállításának kérdéséről tárgyalt Razvan Theodorescu román kulturális és vallásügyi miniszter Budapesten a még hivatalban lévő, valamint a néhány nap múlva hivatalba lépő kulturális miniszterrel, Görgey Gáborral, ill. Hiller Istvánnal. "Közös irányban, jó ütemben és igen hasonló gondolkodásmóddal kezeljük az ügyeket" - nyilatkozta Hiller. Theodorescu a találkozót egy barátság kezdetének nevezte, az aradi emlékmű kérdését pedig a történelem és a jelenkor elvárásainak megfelelően igyekszik majd megoldani. A fennkölt mondatok mellett a valóság: Wass Albert szobrainak száműzése, a marosvásárhelyi zsidó emlékműnek, majd rögtön utána a nagyváradi Bethlen-szobornak "a történelem és a jelenkor elvárásainak megfelelően kialakított" feliratai, mindkettő Razvan Theodorescu baráti gesztusaként. Mindez alkalmat jelentett arra, hogy a magyarságot arcul csapják, a kollektív bűnösséget emlegessék. Szó sem esik a iasi-i, csernovici pogromoknak, a hétszázezer, románok által elpusztított zsidó áldozatról. Ezután következett Bethlen szobra, a mélyen alulreprezentált hivatalos magyar képviselettel egyik részről (Orbán Viktor magánemberként vett részt és mondott beszédet) és a fekete lepellel letakarni kényszerült Gáborral a másik részről. Romániában a magyar még 2003-ban is csak magyar származású román lehet, így aztán a tőle származó idézet ("Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?") sem szólhat magyarul. Cuius regio, eius religio. Akié a hatalom, az a lelkeinkkel is rendelkezik, a román történelem és a jelenkor elvárásainak megfelelően. A cikkíró idézett Aniszi Kálmán írásából (A Céh, 2003. tavasz, 19-20. old.): Mátyás szobra előtt a gödröt rég felverte a gaz, és tábla hirdeti: itt fog állni eredeti nagyságban Traianus oszlopa, alig néhány méterre az "igazságos" szobrától meg közvécé helyeztetett, pedig pár lépéssel odébb van egy másik már közel egy évszázada. A szobor mögött magasodó csodálatos gótikus plébániatemplom körül román parasztok önfeledten esznek-isznak, kártyáznak és a mohos templomfalak felé fordulva "öntözik" a bukszusokat. A Házsongárdi temetőbe magyar már csak örökölt sírhelybe temetkezhet, ha külföldre települt, ismét megváltani potom háromezer dollárral lehet, ám a románoknak ingyen ajánlják fel. Mátyás szülőházának falán az újabb tábla: "A történelmi hagyományok szerint a román Corvin Mátyás Magyarország legnagyobb királya". /Kövesdy Péter: Szobrok és miniszterek, avagy a gyalázat anatómiája. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), máj. 28./2005. január 6.Feltűnés nélkül próbál megszabadulni a kolozsvári városvezetés a Funar-korszak örökségétől. Emil Boc polgármesterré választása után a trikolór színű szemeteskukák már eltűntek, a szintén háromszínűre festett padok átfestése is folyamatban van. Most pedig a főtérről elszállították a Gheorghe Funar volt polgármester kezdeményezésére felállított Traianus-oszlop másolatának talapzatát. A kőalapot 1997-ben állította fel a nacionalista Gheorghe Funar városvezető. /Lázár Lehel: „Eltűnt” a tervezett Traianus-oszlop talapzata= Krónika (Kolozsvár), jan. 6./2006. május 26.Aradon az egyetlen értékes köztéri alkotás a Szabadság-szobor. A románságnak egyelőre nem sikerült egyetlen, igazi művészi alkotással sem előrukkolnia, elsősorban azért, mert egyetlen nagy, történelmi személyiségük sem kötődik ide. A Szabadság-szobor felállításának kálváriája ismeretes. Hátra van még a Szentháromság-szobor megfelelő elhelyezése, visszakerül majd a színház elé. Magát a szobrot a katolikus templomban óvják, a köveket is behozták már Szentpálról – meglétük Sándor Tivadar plébánosnak köszönhető. A kövek hiányosak, ezeket pótolni, az alkotást pedig restaurálni kell. Nepomuki Szent Jánosnak Takács Mihály által újrafaragott, gyönyörű szobra a Püspökség (Episcopiei) utcában a közelmúltban méltó díszkivilágítást kapott. A románság „kétezer éves erdélyi múltját” bizonyítandó: Déva két teljes alakú Decebal-szoborral büszkélkedhet, egyik lovon, másik a Bethlen-kúria szomszédságában állva hirdeti a dákok hősiességét. Mindkettő a XX. század alkotása. Azért, hogy a városban ne legyen egyoldalú a dák uralom, 1999-ben a régi főtéren felállították Traianus szobrát is. A római császár dr. Petru Groza volt román miniszterelnök (1945–1952) helyét vette át, kinek szobrát 1989 decembere után ledöntötték, és azóta is a vármegyeház belső udvarán “tárolják”. A kommunizmus ellen küzdők emlékére állított szobrot május 26-án leplezik le, de erről sem városrendészeti, sem anyagi szempontból nem született döntés a tanácsban. Déván nincs köztéri magyar szobor, Hunyad megyében magyar köztéri szobor egyáltalán nincs, hacsak nem számítjuk annak Oláh Miklós nagy humanista szászvárosi mellszobrát, akinek azonban a románok éppoly hálásak lehetnek, mint az erdélyi magyarság. Ő fordította le számukra először anyanyelvükre a Bibliát. Sok történelmi esemény és neves történelmi személyiség kötődik e megyéhez –Bethlen Gábor, Hunyadi János, Dávid Ferenc –, de nincs szobruk. Még Kun Kocsárd és Kun Géza szobrát is eltávolították az általuk alapított szászvárosi kollégium elől és a település két meghatározó közéleti személyisége a református templom előterébe szorult. Akárcsak a másik két újabb keletű magyar vonatkozású mellszobor, Tordai Sándor András első hitvalló erdélyi református püspöké, illetve a vajdahunyadi Petőfi-szobor. Mindkettő civil kezdeményezésre készült el, alapítványi, egyházi támogatással. Felállítói úgy vélik, jobb is a szobroknak a templomudvaron, hiszen itt legalább nem rongálják őket. Talán ideje lenne vállalni, kiharcolni szobraink köztéri felállítását! – írta Gáspár-Barra Réka, a lap munkatársa. /Gáspár-Barra Réka: Szobrok, műemlékek. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 26./2008. november 29.Kolozsváron november 28-án három belvárosi objektumot avattak fel. Emil Boc polgármester bejelentette: befejeződtek a főtéri régészeti leletek védelmét szolgáló munkálatok. Befedték a gödröket. Az ásatások Kolozsvár millenáris létének a bizonyítékait őrzik. Kolozsvár Főterén van a bizonyítéka annak, hogy Decebaltól és Traianustól származunk, jelentette ki Boc. Hozzátette: a turisták Kolozsvár ezeréves múltjára tekinthetnek vissza. „Borítsunk fátylat a feszültségteljes és ellentmondásos múltra, itt az ideje, hogy a toleráns, európai szintű kolozsvári szellemről tegyünk tanúbizonyságot” – fogalmazott a polgármester. Az ünnepséget követően a városvezető és kísérete átvonult a Főtér másik oldalán levő, a napokban felépített korcsolyapályához. Végül a polgármester felavatta a Deák Ferenc és a Bolyai János utca kereszteződésénél elhelyezett Anyafarkas-szobrot. A felújított Anyafarkas-szobor avatásán Emil Boc újra hitet tett a dáko-római kontinuitás mellett. /Kiss Olivér: Három az egyben: avató ünnepségek a város központjában. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 29./2009. szeptember 29.Közel 100 millió lejes támogatásról szóló szerződést írt alá Déva önkormányzata a turisztikai minisztériummal, a régi városközpont és a vár idegenforgalmának fellendítése érdekében. Bemutattak sajtó képviselőinek egy 3000 példányban kiadott fényképalbumot. Ebben azonban szó sem esik, mondjuk Dévai Bíró Mátyásról, Dávid Ferencről, Tordai Sándor Andrásról, Téglás Gáborról, Salamon Ferencről, illetve jóformán egyetlen olyan magyar személyiségről sem, aki itt született, vagy akinek meghatározó szerepe volt a város életében. Pontosabban Decebal, Traianus és a mócföldi lázadók mellett említésre kerül Geszthy Ferenc is, mint az első iskola megalapítója, a mai Téglás Gábor Iskolaközpont azonban kimaradt a helyi tanintézmények felsorolásából. Akárcsak a magyar újságok a helyi sajtótermékek sorából. Az album kizárólag román és angol nyelvű szöveget tartalmaz. Annak ellenére, hogy Cosmin Costa polgármester közlése szerint Déva várát havonta közel 3000 turista látogatja, és ezeknek közel 80%-a (!) magyar. /Gáspár-Barra Réka: Százmilliós mese – öt nyelven. Magyarok kifelejtve. = Krónika (Kolozsvár), szept. 29./2011. február 1.Etnopolitikusi álomHálával tartozom egy kolozsvári örökzöld etnopolitikusnak, aki nemzetvédő buzgalmában postaládákba dugdosott röplapokkal világosítja fel az istenadta népet. Küldeményéből megtudtam az ő igazát az igazságos Mátyás király szobrával kapcsolatban. Azt, hogy a magyar barbár, kegyetlen, ravasz, kapzsi és képmutató nép, akiknél a történelemhamisítás állampolitika. Így sikerült maguknak kisajátítani Corvin Mátét, aki a román Iancu de Huneadoara és Saveta Sălăjan gyermekeként lett legnagyobb magyar király. Többek között az Európa legfelsőbbrendű és legelső civilizációjával, valamint a világ legrégibb írástudományával rendelkező román nép területén. Ennek a bizonyos Corvin Máténak 1902-ben, a magyarok alig 51 éves ittléte (1867–1918) idején, szobrot emeltek a kincses város egyik terén, amelynek megalkotója a galgai születésű, később elmagyarosított Ion Fădruţiu szobrász volt. Megtudtam, továbbá, hogy veszélyben a haza, mert március 15-én Magyarország és az udéméré vezetőinek jelenlétében nagy magyar népgyűlést szerveznek a felújított szobor újraavatása ürügyén, amelyen, koszovói mintára, kikiáltják Erdély autonómiáját. A provokációt úgy lehet kivédeni, ha addig népszavazást rendeznek a város békét és igazságot szerető lakossága körében arról, hogy adjuk-e el a szobrot Magyarországnak, hadd hordják el innen, és a helyébe Traianus oszlopának mását építsük fel, vagy költöztessük a szobrot Vajdahunyad várába, a turizmus fellendítésére, vagy maradjon itt, de tegyük rá N. Iorga bronztáblás pontosító szövegét a király moldvai katonai kalandjának fiaskójáról. És természetesen arról is döntenünk kell, hogy a szobor háta mögé visszaállítsuk a zászlórúd-együttest, úgy, ahogyan az tizenkét dicsőséges éven keresztül félreérthetetlenül közölte a világgal, ki uralkodik e király, e tér, e város felett. Létfontosságú kérdéseket tehát a bölcs nép kezébe! Én minden esetre köszönöm a röpiratot, mert nélküle sosem képzeltem volna el, hogy Romániában és az Európai Unióban miként lehet büntetlenül űzni a nyílt, tömeges uszítást egy egész nép ellen, miként próbálhatnak jóhiszemű fiatalokat műlegendákkal és nyilvánvaló hazugságokkal hergelni. Az ötletszerző talán már azt is elképzelte, hogy abban a városban, ahol egy helyi nyugdíjas filmsztár lóháton vonulhat fel a saját nevét felvevő mozi újraavatására, ő, mint volt háromszoros polgármester, milyen jól szoborkodhatna Mátyás király helyén a nyeregben a róla elnevezett téren. Mert az álmodozásban a történelem szemeteskukájából való visszatérésről egy javíthatatlan „nemzetmentő” etnopolitikus számára nincsenek határok. Szerencsére azok a gátak a valóságban keményebb lábakon állnak Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár) 2011. szeptember 8.Győztek a „gyűlölt” magyarok, döntetlen a „krumpliföldön”Botrányok övezik Magyarország, illetve Románia futballcsapatának kedd esti fellépését is az Európa-bajnoki selejtezőkben. A magyarok 2-0-ra nyertek Moldovában, így életben maradtak továbbjutási esélyeik. A vendégek játékát nem tudta negatívan befolyásolni a hazai közönség rendkívül ellenséges magatartása, az viszont borítékolható, hogy nem marad büntetés nélkül az állítólag bukaresti drukkerek által felmutatott „Szar Magyarország” és a „Gyűlölünk titeket” feliratok kifeszítése, a görögtüzek gyújtása és petárdák pályára dobálása, és a játéktérre berohant fanatikus miatt is szankciókra számíthat a rendező ország. A magyarok nem fordulnak az UEFA-hoz A Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) tegnap jelezte, nem tervez válaszlépést a szurkolók Magyarországot sértő transzparensei miatt. „Az erőszak erőszakot szül, a gyűlölet pedig gyűlöletet. Az MLSZ épp ezért nem tervez semmilyen lépést a moldovaiak ellen, ez az európai szövetség dolga – mondta Borbély Zoltán, az MLSZ-sajtó és jogi irodájának vezetője az MTI érdeklődésére. A büntetés nyilvánvalóan nem marad el, hiszen petárdák repültek a pályára, és egy szurkoló is befutott a játéktérre.” Arra a kérdésre, hogy az UEFA ellenőre tudja-e, mit írtak ki a hazai szurkolók, a sportvezető úgy válaszolt, biztosan tudja, mert Samu István, az MLSZ biztonsági bizottságának elnöke jelezte ezt neki. Hozzátette, az általa kapott információk szerint a „Szar Magyarország” és „Gyűlölünk titeket” feliratokat nem moldovaiak feszítették ki, hanem bukaresti Steaua-drukkerek, ezt alátámasztja az is, hogy a feliratok felett nem moldovai, hanem román zászló volt látható. Eközben a pályán a meccsről meccsre érettebb játékot mutató magyarok egy pontrúgás nyomán hamar vezetéshez jutottak, majd könnyedén átvészelték a hazaiak csak helyenként veszélyes rohamait, a lefújást pedig Rudolf klasszis csatárt idéző góljának köszönhetően már nyugodtan várták. „Amennyire meg tudom ítélni, Moldova eddigi legjobb teljesítményét nyújtotta a selejtezősorozatban, ami tovább emeli győzelmünk értékét – mondta Egervári Sándor szövetségi kapitány. – Bölcsen játszottunk, mindig volt valaki, aki okos döntést tudott hozni, és bár kihagytunk helyzeteket, elégedettek lehetünk az eredménnyel. Remekül védekeztünk, a moldovaiaknak nem volt kidolgozott helyzetük, inkább csak lecsorgó labdák okoztak melegebb pillanatokat.” A moldovai sikerrel megmaradt a magyarok reménye a 2. hely megszerzésére, és biztossá vált, hogy a negyedik kalapból kisorsolt magyarok a harmadiknál már nem végezhetnek rosszabb helyen csoportjukban. A minimum pótselejtezőt érő második hely megszerzéséhez az kellene, hogy a San Marinóban győztes svédek legfeljebb két pontot szerezzenek októberben a finnek elleni idegenbeli és a hollandok elleni hazai meccsükön, míg Egervári csapata utolsó találkozóján legyőzze Finnország legjobbjait a Puskás Ferenc-stadionban. Ez utóbbi találkozón a magyarok számára a döntetlen is elég, ha a svédek mindkét meccsüket elveszítik. Ellenben ha Ibrahimovicék október 7-én három ponttal távoznak Helsinkiből, akkor a négy nappal későbbi találkozóknak már semmi tétjük nem lesz. Bukaresti stadionavató átírt himnusszal a krumpliföldön A románok az újonnan felépült Naţional Aréna felavatásán gól nélkül zártak Franciaországgal, így már csak matematikai esélyük maradt a pótselejtezőkre. Pedig a találkozó előtt nagy volt az ünnep, az 50 ezer néző igazi futballhangulatot teremtett az új stadionban, amelyben jövőre az Európa Liga döntőjét rendezik. A csoda azonban csak fél órát tartott, ugyanis a pálya vadonatúj gyepszőnyege szétesett, a gyeptéglák elmozdultak helyükről, lehetetlenné téve a technikás, gyors játékot. Ezt a vendégek sínylették meg a leginkább, akik bánkódhatnak a – ahogyan a francia sajtó fogalmazott – „krumpliföldön” elvesztett 2 pont miatt, hiszen Bosznia egy pontra megközelítette őket, így az utolsó fordulóban a felek akár ki-ki meccset is játszhatnak egymással a csoportelsőségért Franciaországban. A gyepszőnyeg minősége a hazaiakat is felháborította. Az európai kupasorozatokban érdekelt klubok – amelyek itt játszanák hazai meccseiket – azonnali lépéseket sürgetnek, és felajánlották, hogy saját költségükön kicserélik a füvet, de Sorin Oprescu, Bukarest főpolgármestere jelezte, rendezi majd a számlát. A politikus egyébként azt állítja, olaszországi cég végezte a munkálatokat, ám a sajtó azt feltételezi, ismét annak az Adrian Oprişannak a keze van a dologban, akinek cége 2003-ban, a dánok ellen 5-2-re elvesztett selejtező előtt tönkretette a régi stadion pályáját. A Steaua, a Rapid és a Galac képviselői most Hollandiából, 200 ezer euróért rendelnének új gyepszőnyeget. A stadionavatón nem csak a pálya pocsék minősége okozott felháborodást: utólag a Marcel Pavel énekes által előadott „sajátos” himnuszváltozatból is botrány lett, az előadóművészt és a román szövetséget (FRF) emiatt Mihai Atănăsoaei prefektus 5-5 ezer lejre büntette. Pavel ugyanis nem a törvényben foglalt szöveget adta elő: a második szakasz végén nem énekelte el a csatákban győzedelmeskedő Traianus császár nevét is tartalmazó utolsó két sort, hanem az első két szakasz utolsó két sorát ismételte el. Az énekes első nyilatkozataiban azzal magyarázta ezt, hogy „nem akart politikát vinni” előadásába, azaz nem szerette volna, hogy mindenkinek Traian Băsescu államfő jusson az eszébe a himnusz hallatán. Marcel Pavel később már azt mondta, szerinte az ő verziója sokkal jobban feltüzeli a szurkolókat, ezért döntött így, és erre a FRF is áldását adta. Utóbbi tegnap késő délutánig nem nyilatkozott az ügyben. Kedd este összesen 23 kontinentális selejtezőt rendeztek, amelyek során újabb három biztos Eb-résztvevőre derült fény. Olaszország és Spanyolország mellett Hollandia is kijutott – a csoportelsőséget még elveszítheti, de ez esetben is legjobb második lesz, azaz nem kell pótselejtezőt játszania. Páva Adorján. Krónika (Kolozsvár) 2012. május 23.Hadovázik a középszerÁprilis végén beszélgetést szervezett a Kolozsvár Társaság a színház repertoárjáról, közönségéhez való viszonyáról, mindenről, ami a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásaival kapcsolatban felmerülhet. A beszélgetésen jelen volt három felháborodott hölgy is, akik hol a múlt rendszer kultúraaktivistáira jellemzően dirigáltak, hogy mit játsszanak és mit ne, hol pedig a jólneveltség nevében törtek pálcát a KÁMSZ előadásai fölött. Az egyik hölgy be is jelentette, hogy márpedig ő soha többé nem néz meg olyan előadást, amelyet Tompa Gábor rendezett, mert Az elveszett levél például azzal kezdődött, hogy a szereplők kigombolták a nadrágjukat, s egy jót pisiltek... Azt már persze nem mondta meg, hogy hol is történt mindez – nos, a Nép Háza gyönyörűen kicsempézett WC-termében, ahol a képviselők „kéz kezet mos alapon” rendezik nagy ügyleteiket, miközben az ülésterem többnyire üres... A hölgy hiába ment színházba, mert semmit sem látott. A másik, aki a kultúraktivistát alakította, azt követelte, hogy a közönségnek játsszanak, az ő színvonalán, az általa kedvelt darabokat, és legyen mindig teli a színház (mintegy nyolcszáz férőhelyes) nagyterme. Vagyis, tennénk hozzá, térjen vissza az úgynevezett tömegkultúra időszaka, amely olyan gyönyörűségeket produkált, mint a Megéneklünk, Románia Fesztivál. Ma tehát már senki sem gátolja meg a színházainkat abban, hogy művészetet produkáljanak – csupán a középszert istenítő néző, akinek nem kell a művészet, hanem az előítéleteit és a beidegződéseit kívánja igazoltnak látni, illetve megvalósulni. A félműveltek paradicsomát... Erre keményen rájátszik a média is. Aradon, az Interetnikai Fesztivál idején egy fiatal tévés egyenes adásban feltette nekem a kérdést. „A mai néző gyomra nem veszi be a modern színházat. Mi a véleménye erről?” Hát mit mondhattam volna egyebet, mint azt, hogy „a színház nem a gyomornak szól, néhány emelettel feljebb kell keresni a címzettet. Aki a gyomrát akarja tömni, menjen a vendéglőbe”. Persze ezzel az ügy nem zárul le. A néző pont olyan fontos szereplője – résztvevője! – az előadásnak, mint a színész. Ha partnerek és együtt produkálják, akkor működik a színház, létrejön a művészi aktus a színházban. Ha nem, megbukik a legcsodálatosabb rendezés is. Ezt gyakran szem elől téveszti, sőt, el is felejti mindkét fél. A rendezés szólózik, a néző pedig pusztán fogyasztóként ül be a nézőtérre, valójában nem akar csinálni semmit, azt várja, hogy kiszolgálják, mint a vendéglőben. Így nem jöhet létre a színházhoz szükséges kapcsolat. Ami létrejön, az már gyomor alatti... Bukarestben nemrég a Történelmi Múzeum előtti lépcsőn felállították Traianus császár szobrát, kezében a dákokat jelentő vicsorgó farkassal, amelynek a nyakából egy ötödik végtag, egyesek szerint vakbél nyúl ki vagy félméter hosszan. A szobor a 2008-ban elhunyt Vasile Gorduz műve. Nagy elismeréssel szólt róla két szakértő is – Pavel Şuşara és Răzvan Theodorescu. Ők csak tudják, hogy a szobrászatban mi az érték. Mindenesetre elgondolkoztató az, hogy Traianust meztelenül ábrázolja a szobrász – időtlenné teszi, mert ha valamely kor ruháját adná rá, nem kellene vele többet foglalkozni. Viszont a nagyszájú járókelők és a newsmanek, akik ugye mindenhez értenek, el vannak hűlve, profanizálást látnak benne, mocskos tréfát. Egy elegáns hölgynek például az jutott eszébe: „Mit csodálkozunk azon, hogy Traianus meztelen? A rómaiak és a dákok között a szexuálison kívül más kapcsolat nem volt.” Egy fiatalember pedig a farkas toldalékán kajánkodik: „Biztos Csernobil áldozata, azért nőtt farok a nyakán.” És a sajtó világgá kürtöli ezeket a mélyenszántó vélekedéseket. Sőt, még hozzátesz egy-két lapáttal. Hát mit is várhatnánk mást Vasile Gorduztól, aki megmintázta Ştefan cel Marét is: kis nyomorék figura, gebén lovagolva – s a bákói tanács szinte elfogadta? Eminescura pedig hálóköntöst adott a szobrász. A nemzeti költő arca bolondéra emlékeztet, aki most szabadult a tébolydából – és egy talapzaton áll Montrealban. „Hát nem gyalázat?!” Tény, hogy a művészet és a középszer, nacionalizmus, populizmus stb. más-más úton halad. Zsehránszky István. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. október 26.Elvetemült magyarokVégre hátradőlhetünk. Sikerült a román közvéleménnyel megértetnünk, mit is akarunk elérni azzal, hogy visszaköveteljük a kommunisták által a magyar egyházaktól, szervezetektől, intézményektől ellopott ingatlanokat. Szándékaink immár tiszták és világosak. Mindez egy kolozsvári hírportálnak köszönhető, amely a kincses városban a héten az elorzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását sürgető utcai akció nyomán a következő címet adta az eseményről szóló írásának: A magyarok ki akarják rúgni a KFC-t a Főtérről. A címből csak úgy sugárzik az ügy iránti megértés és a jóindulat: nagyjából úgy interpretálható, hogy itt vannak ezek a mindig okvetetlenkedő, betolakodó magyarok, akik mindenféle lehetetlen követelésekkel állnak elő. Az még hagyján, hogy autonómiát követelnek, vagy esetleg egész Erdélyt, az még nem olyan nagy tragédia, de most ez az elvetemült társaság arra készül, hogy kiűzze a kolozsvári főtérről a KFC-t. (Amely amúgy a katolikus egyháztól ellopott ingatlanban tanyázik.) Már várom, hogy ennek nyomán mikor vonul ki trikolórerdőkkel felfegyverkezve a soviniszta Új Jobboldal a Főtérre tüntetni, hogy a megmozduláson a lánglelkű szónok kiderítse: a panírozott baromfialkatrészeket forgalmazó cég a román identitás szerves és elidegeníthetetlen része, olyannyira, hogy a dákoromán kontinuitás megalapozásában élen járó egyik történész már azt is kiderítette, hogy Decebál dák király is rántott csirkeszárnyat majszolt papírvödörből pikáns mártással, miközben Traianus római császárral a román nép létrehozásán ügyködött. Azt is elképzelem, hogy a rémült román közönség élénkebb fantáziával megáldott tagjai a portál riogatása nyomán már látják is lelki szemeik előtt, amint a Deák Ferenc utcából vadul hujjogatva egy csapatnyi magyar érkezik vágtázva a gyorsétkezde elé, és hátrafele nyilazva úgy űzik ki az éttermet az épületből, mint annak idején Jézus a kufárokat a templomból. Ezt követően pedig minden civilizált ember legmélyebb megbotránkozására olyan kifőzdévé alakítják a helyet, ahol csupán nyereg alatt puhított pacalpörköltet árulnak. De mindez már nem valósulhat meg, mert a szemfüles hírportál jóvoltából lelepleződtünk. És joggal válunk közmegvetés tárgyává, hiszen egy világszerte elismert érték ellen próbáltunk orvtámadást intézni. Olyan érték ellen, amelyhez fogható az egész kolozsvári főtéren nincs. Balogh Levente Krónika (Kolozsvár) 2013. január 10.Decebalról, Daciáról és a dák királyságrólNagyvárad- Szerda este az Ady Endre Középiskola dísztermében elkezdődött az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben című modulja. Tóth Endre egyetemi oktató, régész tartott előadást a dák királyságról és Dacia tartományról. Az érdeklődőket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Bevezetőjében Tóth Endre egyetemi tanár, régész jelezte: Daciával, illetve a dák királysággal foglalkozó történelmi és tudománytörténelmi munkák szerteágazóak, számos véleményt és problémát tükröznek a különböző hozzáállások, ezért az előadásában szelektálni fog, nem tér ki minden részletre Burebistától 271-ig, vagyis a rómaiak kivonulásáig. Arra hívta fel a figyelmet: „a bajok” a 15. század végén kezdődtek, amikor Bonfini arról írt, hogy Erdély területén olyan emberek is élnek, akik az olaszhoz hasonló nyelvet beszélnek. Ugyanakkor akkoriban az utazók is megállapították, hogy ezen a vidéken valaha római provincia volt, de a mai értelemben vett tudományos történetírás és régészet még nem létezett Európában, néhány évszázadot váratott magára. A 18. század második felében kezdtek el Magyarországon komolyabban történetírással foglalkozni, de a honfoglalás előtti idők különösebben nem érdekelték a korabelieket. Figyelemre méltó áttörést Rómer Flóris nagyváradi főpap, tudós munkássága hozott, aki régészeti kutatásai mellett múzeumok és történelmi egyletek alapítására buzdította kortársait, ugyanis felismerte annak jelentőségét, hogy egy nép múltja szempontjából milyen fontos szerepet játszanak a tárgyi emlékek. A fentiek alapján elmondható tehát, hogy előbb alakult ki az ideológia mint a szakmai gyakorlat. Ez jellemző a román történelemkutatásra is, mely két vonulatot különböztet meg. Az álláspontok közös vonása, hogy a román neolatin nyelv, de a 20. században élt Constantin Daicoviciu professzor hívei szerint az itt élő, vagyis az Erdélyben őshonos dákok romanizálódtak, vették át a latin nyelvet és kultúrát, míg a jászvásári iskola követői azt hangoztatják, hogy a román etnogenézis a Dunától délre, az Észak-Balkánon történt. Burebista és Decebal A történelmi visszatekintésben a K. e. I. századig ment vissza Tóth Endre, amikor a Római Birodalomban vezető egyéniségek tűntek fel, és a hódítások után kialakult az a rendszer, hogy „a hét dombról” hogyan lehet eredményesen igazgatni az impériumot. Burebista Cesarnak a kortársa volt, és ő egyesítette az Erdély területén élő, a trák nyelvcsoporthoz tartozó népeket, létrehozva a dák királyságot. Az utána következő dák királyok közül néhánynak a neve ugyan ismert, de a sorsukról, életükről nem sokat lehet tudni. Körülbelül Augusztus uralkodásáig viszonylag békés időszak volt, de azért a dák-római kapcsolatokat végigkísérte az ellenséges viszony. Fordulat Domitianus császár idején következett be, amikor a dák törzsek élére egy rátermett vezér, Decebal került. A K. u. 80-as években, nem tudni miért, a rómaiaknak elegük lett abból, hogy a dákok betartanak nekik, és előbb egy sikertelen, majd 87-ben egy sikeres támadást indítottak ellenük. A leszámolás azonban néhány évig nem folytatódott, valószínűleg azért, mert nyugaton szintén háborúztak a rómaiak, 89-ben pedig belső válság tört ki Rómában. 101-ben, immár Traianus császár vezetése alatt indult ismét támadás Dacia ellen, de nem azzal a céllal, hogy provinciává tegyék, hanem azért, mert a birodalom nem tűrt meg semmilyen potenciális veszélyt jelentő államalakulatot a határvonalon. Sajnos nem maradtak fenn folyamatos történeti források a menetelésről és a harcokról, képi anyagként a Traianus oszlopán filmkockaszerűen kialakított domborművek mesélnek a háborús eseményekről nem pontosan, de azért nagyjából hitelesen. Két szakaszban zajlottak a harcok: 101-102-ben kisebb csaták árán a római hadsereg megszállta a dák királyságot, katonai táborok létesültek, fegyverszünetet kötöttek Deceballal, a dákok pedig visszavonultak a váraikba. Egy bizonytalan helyzetet követően végül az újabb háborús lobbi győzött Rómában: a rómaiak elfoglalták Sarmisegetuzat, a dák vezetők pedig öngyilkosok lettek a vár átadása előtt, vagy aki tudott, elmenekült. Decebal halálának körülményei vitatottak, az viszont biztos, hogy a diadalmenetbe nem tudták magukkal vinni a rómaiak. Dacia provincia A helyi viszonyok megismerése után 112-ben létrehozták Dacia provinciát, és megkezdődött a tartományokban ilyenkor szokásos munka, vagyis katonailag biztosították a területet és bevezették a polgári közigazgatást. Ezzel együtt a provincia élete első évtizedének alakulása eléggé „nyögvenyelősen” történt. Megalapították az első római várost: Colonia Ulpia Traianat, melyet szintén Sarmisegetuzának neveztek, mivel a meghódított területeken a rómaiak az őslakosok által használt neveket hagyták meg, vagy alakították át. Ezt követte Drobeta és Napoca, a 190-től 235-ig terjedő periódus pedig a provincia fellendülésének, virágkorának tekinthető. A 240-es évektől kezdve azonban bebizonyosodott, hogy Daciának a birodalomban katonai szerepe nincs, ezért megkezdődött a hadsereg kivonása, 271-ben pedig Aurelianus császár feladta a területet, arra a következtetésre jutva, hogy nem érdemes fenntartani, mert sokba kerül. Dák-román kontinuitás Tóth Endre arra hívta fel a figyelmet: a dák-román kontinuitás nem bizonyított történetileg vagy régészeti módon, és ugyanakkor nem lehet kimutatni a dákság fennmaradását Dacia területén, illetve a romanizálódásukat, vagyis hogy latinul beszéltek. Ehhez bizonyítani kellene azt is, hogy átvették a római kultúrát, a jobb használati tárgyakat és a viseletet, de erre utaló tárgyi emlékeket vagy leletanyagokat eddig nem találtak. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro, 2013. január 23.A történelem baklövéseAmint Lucian Boia, az angol és német nyelvterületen nagy hírnévre szert tett román történész legutóbbi tanulmányait olvasom, mindinkább rájövök: nagy csodának kell történnie ahhoz, hogy Romániában a demokrácia és a jogállamiság felé forduljanak a dolgok. És tudott, hogy csodák nemigen léteznek. A. D. Xenopol, a múlt századforduló történész-filozófusa után Boia professzor is azt állítja, hogy annak idején Dacia Traianus általi elfoglalása hatalmas tévedés volt, s nem is tarthatott sokáig. De a római császár által ide irányított légiók katonái, és így – ha a román történészek által erőszakolt dák-római elméletet vesszük alapul – a románok ereiben egy cseppnyi római vér sem csörgedezett, mert ezeket a birodalom legtávolabbi vidékeiről toborozták és küldték ide. De a dák eredettel azért is bajok vannak, mert a román nyelvben nagy többségben szláv, őstörök, kun, görög meg magyar szavakat találunk, a XIX. századi újralatinosításkor behozott francia szavak mellett. Boia szerint a román történelem nem a valóságra, hanem mítoszokra, mesékre épül. Lényegében a románság nem létezett a XIII. századig, amikorra más népek már magas fejlődési szintet értek el. S ez a lemaradás végigkísérte a történelme folyamán. Az erősebb hatalmak közötti lét aztán a meghunyászkodást tette e nép egyik fő jellemvonásává. „A lehajtott fejet a szablya nem vágja le” – indul ki a régi mondásból, amely más nemzeteknél nem található meg, s amelynek lényege, hogy tettetett behódolással verd át a feletted uralkodót, az erősebbet. Az ország históriája tele van a belső kiskirályok és nemzetközi nagyságok előtti fejlehajtásokkal. Volt idő, amikor néhány év leforgása alatt több diktátorra is magasztaló jelzők özönét aggatták. S nincs ez másképp napjainkban sem. Az országnagyok a magas porták rábólintására várnak, és a köznép, s benne az értelmiség, a helybeli marakodások után időlegesen bársonyfotelbe kerültek kegyeit lesi. Boia professzor szerint megoldást erre talán a múlt feltárása és a valóság bemutatása, elfogadása adhatna. De mivel erre még várnunk kell, marad a sosemvolt, de egyedinek kinevezett demokrácia, amelyben csoport- és egyéni érdekekért és nem a népjólétet célként kitűző gondolatok megvalósításáért folyik az iszapküzdelem. Fent és lent egyaránt. Román Győző Székely Hírmondó Erdély.ro 2013. augusztus 10.Pál János"ROMÁNOSÍTÓ MUNKA" Román nemzetépítési kísérletek a székelyföldi unitárius egyházközségekben II. A térítést végző állami és egyházi hatóságok a módszerek széles eszköztárát használták fel céljuk elérése érdekében. Ez a módszertani skála a pszichikai erőszaktól egészen a fizikaiig terjedt. Verbális és pszichikai erőszak Az erőszakos térítések kiindulópontja minden esetben a verbális és pszichikai erőszak volt. A megfélemlítés leggyakrabban és nagy előszeretettel alkalmazott technikája az állami tisztviselők elé idézés, kihallgatás és fenyegetés volt. Homoródszentmártonban például két szülő, azt követően, hogy gyermekeik görög katolikus templomba kényszerítése ellen tiltakozott a helybeli görög katolikus lelkésznél, a csendőrségen kötött ki, ahol négy óra hosszat tartó vallatásnak vetették alá. A homoródalmási Csíki Sándort rövid idő alatt ötször idézték a csendőrőrségre, ahol „a parancsnok azzal fenyegette, hogy összetöri a pofáját.” E módszer hatékonyságát Simén Domokos 1935 decemberében írott jelentése is bizonyítja: „A terrorizált emberek lelkiállapotának jellemzéseképpen jegyzem meg, hogy ez a Kádár János megkért, hogy senkinek se mondjam el, hogy ő nálam járt panaszra, mert fél a csendőrségtől.” A törvényes jogoknak a célszemélyekkel szembeni szelektív alkalmazásának hangsúlyozása, érvényesítése forrásaink szerint tudatosan követett cél volt és az áldozatok demoralizálását, lelki megtörését szolgálta. Ennek megfelelően a lövétei csendőrőrmester figyelmeztette az ellenszegülőket, hogy „[...] a törvény csak papír. A csendőrség ahol akarja, szemet hunyhat, de az ilyen kitartó magyaroknál azt is meglátja, ami nincs.” Hatékony volt a pszichikai nyomás azon módszere, amely a hatósági zaklatást éjjelre időzítette, amikor a térítésre kiszemelt személyeket különféle büntetésekkel, köztük a börtönével, fenyegették (Küküllősárd). Nyárádgálfalváról a helyi aljegyző csendőrök kíséretében kereste fel több éjszakán a kiszemelt áldozatot és követelte az áttérési nyilatkozat aláírását. Gazdasági jellegű nyomásgyakorlás Zoltán Sándor homoródszentmártoni lelkész 1934. február 21-én kelt jelentésében arról számolt be, hogy egyházközségében a csendőrség „egyre másra különböző címeken és ürügyekkel kihágási jegyzőkönyveket veszen fel a kiszemelt emberek ellen, beterjeszti a bírósághoz és aztán jönnek a 100–400 leuig terjedő kihágási bírságolások.” Ennek megfelelően egyik hívét két hónap alatt nyolcszor büntették meg. Hasonló elbánásban részesültek azon személyek is, akik tanúkként jelentek meg az unitárius hitre át- vagy visszatérni szándékozók mellett, minek eredményeként ez utóbbiak nehezen vagy egyáltalán nem kaptak maguknak tanúkat. Az adóterhek túlzott mértéke és az önkényes rekvirálások szintén olyan eszközök voltak, amelyeket hatásosan tudtak e politika szolgálatába állítani. Nyárádgálfalván előfordult, hogy az adót kifizető személy lakásán is rekviráltak foglalási jegyzőkönyv kiállítása nélkül. Meglehetősen morbid és kirívó eset Ráduly Mihály tizenöt éves vakbélműtétre váró fiatalé, aki számára ingyenes beavatkozást és kezelést ígértek abban az esetben, ha áttér a görög katolikus vallásra (Az ajánlatot Ráduly elutasította.). Anyagi vonzatú tömeges méretű áttérésekről tudunk Nyárádgálfalván és Nyomáton. Az előbbiben 35 unitárius cigány az utóbbiban 23 román származású egyén tért át miután földet, pénzt, gépeket ígértek az áttérés ellenében. Nyomát esetében ehhez fenyítés társult, miszerint akik nem hajlandók áttérni azok semmiféle foglalkozáshoz, elhelyezéshez nem juthatnak. Egzisztenciát veszélyeztető nyomásgyakorlás Előszeretettel alkalmazott eljárás volt, hogy termény-betakarítás idején a „kiszemelt áldozatokat” csendőri karhatalom segítségével kényszerítették közmunka végzésére, ami egy agrárjellegű társadalomban a lét elleni támadásként értelmezhető. Cséplés idején pedig formai okokra (szűk az udvar, az épületek közel vannak a géphez, a szalmát nem lehet az épülettől száz méter távolságra hordani stb.) hivatkozva tiltották meg a cséplési munkálatok megkezdését. Egy másik hatékony és gyakran alkalmazott módszer a nyelvvizsga, amely elsősorban az állami hivatalokat betöltő személyeket érintette és amely közvetve szintén az érintett egyén egzisztenciáját fenyegette. Egy nevét és lakhelyét eltitkoló erdőőr vallomása szerint kétszeri sikeres román nyelvvizsgája után is újabb vizsgára állították. Felettese négyszemközt már felszólította, hogy térjen át a görög keleti vallásra, de mivel ezt visszautasította attól tart, hogy valamiféle ürüggyel (nyelvvizsgáéval) eltávolíthatják állásából. Kulturális és vallásos jellegű nyomásgyakorlás Forrásaink többször is említést tesznek arra vonatkozóan, hogy állami ünnepek alkalmával az unitárius felekezetű diákokat görög keleti vagy görög katolikus templomba vezették az állami iskolák tanítói vagy lelkészek. Abásfalván az állami iskolába beírt 61 tanuló közül 42 az unitárius felekezethez tartozott. A homoródszentmártoni görög katolikus lelkész Suciu Petru szerint azonban ezekből mindössze kilenc magyar nemzetiségű. Ennek megfelelően Szent Demeter napján az önkényesen általa románoknak nyilvánított unitárius gyermekeket a helyi görög katolikus templomba vitte. Homoródalmáson, Nagyajtán és Vargyason a román származásúaknak nyilvánított tanulókat az állami elemi iskolák igazgatói görög keleti vagy katolikus hittanórákra kötelezték. A kulturális agresszió kategóriájába sorolható a magyar nyelv elleni támadás, amelynek színtere az iskola volt, szenvedő alanyai pedig a gyermekek (A magyarul beszélő gyermekeket fizikailag bántalmazták. Pl. Homoródszentmárton, Homoródkeményfalva.). Az áttérítendő személyek lélekszámát a névelemzés technikájának alkalmazásával igyekeztek bővíteni. Erre azért volt szükség, mert a román származású személyek kis száma határt szabott az elrománosító akciónak. Névelemzést tehát ott alkalmaztak, ahol kevés vagy egyáltalán nem volt román származású lakos (pl. Gyepes) és ahol eljutottak a fent már említett határokig. Ez által ugyanis lehetőség nyílt a tömeges méretű térítésekre és arra, hogy elvileg szinte mindenkit románnak lehetett nyilvánítani, aki a kiszemeltek listájára került. A névelemzés teljesen önkényesen történt és mindenféle nyelvészeti logikát mellőzött. A módszer infantilizmusát mutatja, hogy az egyértelmű szerb nemzetiségre, eredetre utaló Rácz nevet is románnak nyilvánították. Abásfalván például az 59 tanköteles diákból 50-et románnak nyilvánítottak miután a Deák, Dimény, Gergely, László, Molnár, Szabó, Szőcs neveket névelemzés alapján románnak mondták ki. A románosító politika során súlyosan sérült az egyházközségek autonómiája és a szabad vallásgyakorlás joga is. Keményfalván például az állami tanító „eltiltotta a növendékeket a konfirmációtól.” Fiizikai erőszak Mivel az ellenállás igen jelentős volt és sokan még a közvetett nyomás hatására sem voltak hajlandóak lemondani unitárius hitükről, a hatóságok igen gyakran folyamodtak fizikai erőszakhoz, amely a már lelkileg „megpuhított” emberek ellenállását is megtörte. Simén Domokos egyik jelentése szerint az „egyik legerősebb presbiterem is, a veréstől való féltében, megalázkodva fut a gör[ög]. kat[olikus]. lelkészhez.” A testi sértés alól semmilyen felmentő körülmény nem volt. Kortól, nemtől, testi állapottól függetlenül alkalmazták, ahol szükségesnek találták. A fél lábára hadirokkant homoródalmási Fekete Istvánt például, miután nem volt hajlandó visszavonni visszatérési szándékát a csendőr „pofon ütötte és öklével többször egymás után az oldalába ütött.” Adminisztratív módszerek Fentieken kívül alkalmaztak még egy módszert, amely adminisztratív jellegű volt és abban állt, hogy az érintett személyt miután románnak nyilvánították, minden további nélkül, önkényesen átírták az anyakönyvi hivatalokban görög keleti vagy görög katolikus vallásúnak. Homoródalmáson a helyi adminisztráció önkénye addig ment, hogy egy 1926 és 1940 között Brassóban tartózkodó helybeli lakost is átírtak görög keleti vallásúnak. Sorbán Mihály 1942 augusztusában tett nyilatkozata szerint az „[...] az áttérő felek csak igen kevés esetben jelentkeztek nálam áttérési szándékuk bejelentésével. Legtöbb esetben a községi jegyzőnek, vagy a román papnak, esetleg a csendőrségnek jelentették be szándékukat s én csak a felvett jegyzőkönyvet láttam, amit a községi jegyző úr adott elém aláírás végett [...].” A térítési műveletek eredményessége A térítési akció sikere vagy sikertelensége elsősorban és döntően nem a felhasznált eszközöktől, a végrehajtás minőségétől függött, hanem a végbement integráció mértékétől, mélységétől. Oláh Sándor Homoródalmással kapcsolatosan tett megállapítását, miszerint „A nemzedékek óta nyelvében, vallásában asszimilálódott egyén származását már csak a neve őrzi, azonosságtudatába beépült a magyar haza és nemzet képzete.” érvényesnek mondhatjuk mindazon településekre nézve, ahol hasonlóképpen megtörtént a nyelvi és vallási integráció. E kijelentés igazságtartalmát egyébként forrásaink is megerősítik és csakis ezzel magyarázható, hogy a visszarománosítás által megcélzott személyek reakciója az esetek döntő többségében negatív, elutasító volt. A végbement asszimilációt a célszemélyek ellenszegülése és a térítési akció erőszakos volta igazolja, a román etnikai és vallási identitás nem tette volna szükségessé ugyanis a kényszerítő eszközök, technikák alkalmazását. Természetesen előfordultak esetek, amikor bizonyos előnyök megszerzésétől vezérelve egyes egyének önszántukból tértek át görög- keleti vagy katolikus vallásra – közvetlenül tehát itt is érvényesült a gazdasági, egzisztenciális tényező motivációja. Az erőszak alkalmazása mellett a vállalt etnikai és vallási identitást az is markánsan kifejezi, hogy az áttérítettek sok esetben továbbra is az unitárius templomba jártak, gyermekeiket unitárius vallásoktatásba részesítették (Ezt sok helyen hatóságilag megakadályozták.), ugyanakkor minden lehetőséget megragadtak arra, hogy visszatérhessenek. Erre a lehetőségre az 1940. évi impériumváltás után kerülhetett sor, amikor az egyházi források tömeges méretű visszatérésről tesznek tanúbizonyságot. Ekkor az erőszakosan áttérített személyek mind visszatértek az unitárius vallásra. Az új vallásra való (vissza)váltás nehézségeiről különben a szentháromsági görög katolikus pap is beszámolt Maros megye prefektusához küldött levelében: „Jelen pillanatban nem azok szállnak szembe velem, akiket prédikációimon keresztül megtanítottam, hogyan viselkedjenek a pappal szemben, hanem azok az áttért protestánsok, akik máig sem tudtak megbékélni a szent kereszt jelével.” Összegzésként tehát elmondható, hogy a románosító politika gyakorlatba ültetése során azért volt annyira konfliktusoktól terhelt és végső soron eredménytelen, mert az érintett szereplők zöme erős magyar és vallásos azonosságtudattal rendelkezett, melyet az időhatárok rövidsége okán a román államapparátus képtelen volt átformálni. A görög keleti és katolikus templomrombolások kérdése Általánosan elfogadott álláspont román részről, hogy a magyar impérium idejében megtörtént templombontások/rombolások egyetlen mozgatórugója a románok ellen táplált zsigeri gyűlölet és ellenszenv volt. Ez a sematikus szemlélet azonban figyelmen kívül hagyja azokat a tényeket és előzményeket, amelyek a templombontások/rombolásokhoz vezettek. Az unitárius falvakban – a lakosság egy bizonyos csoportjának részéről – egyetlen helyen (Homoródszentmárton) történt agresszió román templom ellen. Az ilyen akciók tömeges és általános méretűeknek illetve jellegűeknek való beállítása tehát indokolatlan. Unitárius viszonylatban csak az Oklándi járás területén történtek templombontások és azokat az 1940 őszén berendezkedő katonai hatóságok rendelték el (Más közigazgatási egységekben a templomok érintetlenül maradtak – pl. Baróti járás.) és összefüggésben állhatott a Magyar Királyi 1. Hadsereg Katonai Közigazgatási Csoportjának 1940. november 18-án kiadott azon utasításával, mely szerint „Hinni merem, hogy katonai közig[azgatás]. szervei a rendelkezésre álló és közeli befejezésre kerülő idő alatt is saját hatásközükben öntevékenyen mindent elkövettek a magyar fajtának megerősítése és visszamagyarosítása érdekében.” Fontos megjegyezni, hogy a homoródszentmártoni templom felgyújtása (templomrombolás ténye) mögött erős ok-okozati összefüggés van az agresszív térítési politika, a térségben megjelenő román értelmiségiek, egyházi és állami hatóságok magatartása és a templomok építésének a háttere között. Román hatóságok, értelmiségiek magatartása I. Gh. Georgescu szentegyházi tanító, aki az állami iskolákban történő magyar nyelvű oktatást és magyar tanítók kinevezését (Erdélyben, különösképpen a Székelyföldön) nemzeti gyilkosságnak nevezett. „Osztályomban – írta – nem fogom megengedni senkinek, hogy magyarul beszéljen – ahogyan az nagyjából szokás. Később kérni fogom, hogy büntetés kockázata mellett a falusiak se beszélhessenek magyarul.” Hasonló türelmetlen, intoleráns magatartással találkozhatunk a köztisztviselők, papok körében is. Mindannyian a magyar nyelv, a magyar elem száműzését, eltávolítását követelték iskolákból, hivatalokból és gazdasági életből a román domináns, uralkodó pozíció visszaállításának szándékával. Nevezett társadalmi csoportok nagymértékű bizalmatlanságot tanúsítottak mindenféle magyar oldalról történő egyházi-, társadalmi-, művelődési megmozdulással szemben is, és a magyar irredentizmus fészkeinek tekintettek minden általuk működtetett intézményt. Barbu Rădan tanító kisebbségi munkatársaiban Budapestről irányított revizionistákat, ellenséget látott, akik nap mint nap a román állam meggyengítésén, elpusztításán munkálkodnak. Ennek megakadályozása érdekében a viperafészkek elpusztítására szólított fel. Szerinte a felekezeti iskolákban viperákat nevelnek, amelyek majd onnan kikerülve megmérgezik a nemzetállam szervezetét. A megnyilatkozások egy másik része a Romániában élő magyar lakosságot évezredes ellenségnek, élősködő, ingyenélő, megbízhatatlan, irredenta, alsóbbrendű, jelzőkkel minősítették. Ezek a minősítések rasszista jellegűek, a magyar faj kulturális és faji alacsonyabb rendűségét hangsúlyozták. Radu Chirovici „Mi nem gyarapítjuk Traianusz leszármazottainak sorát a sztyeppei barbárok leszármazottaival.” és Barbu Radu tanítók „nemcsak etnikai eredetüket illetően alacsonyabb rendűek, hanem lelkileg, erkölcsileg is.” kijelentései ez utóbbi kategóriába tartoztak. A templomépítések hátteréről A rendelkezésünkre álló iratok azonban azt bizonyítják, hogy az építkezések terheit nagymértékben a helybeli magyar közösségek viselték az állami szervek erőszakos nyomásának engedve, vagyis a szükséges költségek jelentős hányadát a megye, járások és azok települései fedezték, amihez legalább ugyanilyen mértékben hozzájárultak a közbirtokosságok és a lakosság által végzett közmunka. Az egyes községek hozzájárulásáról olvashatunk Victor Geregely gyímesbükki görög katolikus lelkész 1940. október 20-án a marosvásárhelyi esperesi hivatalhoz intézett levelében is. Ebben az áll, hogy Valer Oţetea csíki prefektus „[…] az akkori uralkodó elvektől túl erősen hagyta magát uralni és a községi polgármesteri hivataloknak jelentős összegeket írt elő templomépítésekre városokban és községekben, sőt még a városi és egyes községek ortodox kántorainak fizetését is felvették rendeletére minden egyes székely község költségvetésében anélkül, hogy az ortodox hívek egyetlen banival is hozzájárultak volna támogatásukhoz.” Hogy helyi szinten miként zajlottak a templomépítések, arról a homoródalmási lelkész 1942. július 8-án kelt jelentése alapján alkothatunk nagyvonalakban képet: „A községet az időközi bizottság által több 100 ezer leuval károsították, a román egyháznak adott templomépítési ajándékokkal. A közbirtokosságot szintén több 100 ezer leu értékű fával károsították meg, ugyancsak a fenti célra hatósági erőszakkal kicsikart ajándékozások révén és 40 hold kaszáló használatával. Erre a célra közmunkába hajtották a község lakosságát s a csendőrség még más munkára indulókat is odahajtotta.” A közbirtokossági „önkéntes felajánlások” valószínűleg minden esetben kényszer hatása alatt születtek: nem véletlen, hogy Homoródalmáson mindannyiszor állami tisztviselők (a járási törvényszéktől kiküldött ügyvédek) elnököltek, valahányszor templomépítési, vagy más jellegű segélyezést szavazott meg a közgyűlés. A lakosság hozzájárulásáról említést tett egyébként a Glas Românesc din Regiunea Secuizată is (Abásfalva, Homoródszentmárton, Felsőrákos, Vargyas), ezek azonban önkéntes munkálatokról tudósítanak. Abásfalván és Homoródszentmártonban a híradó szerzője szerint „a községek lakosai örömmel adtak mindent, amit kértek tőlük, köszönhetően a tiszteletnek és tapintatnak, amellyel rendelkezik a szorgalmas járásbíró.” A homoródalmási közbirtokosság költségvetésében a templomépítésen kívül más tételek is szerepeltek kiadásként román nemzeti célokra. Az 1937. november 14-én ülésező közgyűlés 5000 lejjel „támogatta” a nyugati határvonal megerősítését, de ugyancsak a közbirtokosság látta el fával, földterülettel a görög keleti egyházat és a helyben működő állami iskolát is. A negatív érzelmeknek a román állami és egyházi hivatalokra és templomokra való koncentrálódását magyar részről tehát az váltotta ki, hogy ezek az erőszakos térítési akciók következtében az elnyomás és terror jelképeivé váltak. Nem véletlen, hogy a román panaszirodalom szinte kizárólagosan ezekre a településekre vonatkozik, hogy a magyar lakosság ellenszenvvel viszonyult minden, elsősorban tárgyi emlékhez, ami a román impériumra emlékeztetett, és hogy a bécsi döntést követően tömegesen kellett menekülniük Észak-Erdélyből, Székelyföldről a román tisztviselőknek, papoknak. Az ellenük és a román lakosság ellen elkövetett atrocitások az 1920–1940 folyatott politika bumeránghatásaként értékelhetőek. Előző rész: Transindex.ro, 2013. aug. 4. – Pál János ŐSI ROMÁN FÖLD Transilvania.ro 2013. december 2.Jöttek, kiabáltak, elmentekKülönös érzéke van azoknak a román fiataloknak, kiket Új Jobboldal néven ismer az ország, hogy belerondítsanak a székelyföldi románság Románia nemzeti ünnepének tartott december elsejei rendezvényeibe. Korábban Marosvásárhelyen, majd Csíkszeredában, most Sepsiszentgyörgyön jelentek meg autóbusszal, trikolórba burkolt személygépkocsikban, hogy néhány órányit tájainkon pöffeszkedjenek, és Székelyföld-tagadó, magyarellenes jelszavakkal borzolják a kedélyeket. S hogy az ünnep igazán ünnep legyen, az erőszakszervezetek is kitettek magukért, annyi csendőrt, rendőrt, vízágyút, rabkocsit aligha láttunk eddig Sepsiszentgyörgy városközpontjában, mint most, december elsején. Az izmos, a lakosság átlagmagasságánál legalább húsz centivel termetesebb karhatalmiak, mint kiderült, szívesen fitogtatják erejüket. No nem akkor, mikor az Új Jobboldalosok, megérkezvén, azzal verték fel a város csendjét, hogy itt is a román nyelv az úr, vagy hogy a Székelyföld nem létezik, hanem mikor a Hatvannégy Vármegyések üvöltötték a hívatlan vendégek szemébe, hogy Székelyföld nem Románia, és menjenek haza. Nos, akkor akcióba léptek, s hogy a rabszállító kocsijuk se maradjon parlagon, ha már idáig hurcolták, fel is tuszkoltak rá engedetlenség és rendbontás címén két magyar fiatalt. Ami meg a prefektúra által szervezett Mihai vajda szobra melletti ünnepséget illeti, a nacionalista felhangú szónoklatok mellett kissé avíttnak, idejét múltnak tetszett. Múlt század eleji harci indulókat fújtak, zászlóaljakat buzdítottak, hogy lépjék át a Kárpátokat (melyik irányba?), s zengték, nemcsak azt, hogy – a félreértések elkerülése végett – ők románok, de azt is, itt élnek, mióta a világ világ, ők Traianus utódai, azaz a rómaiak. De hát ez már legyen a prefektus úr és környezete gondja, akik az évfordulót összekeverik a kilencven évvel ezelőtt – másutt zajlott – események hangulatával, azzal az elég alantas céllal, hogy érezzék legalább néhány órányit kényelmetlenül magukat azok a magyarok, kik e nap déli óráiban kimerészkedtek városukba. Románia szíve Sepsiszentgyörgyön fog dobogni – hirdették hetek óta a „vendégek”. Bizonyára soha nem hallottak arról, hogy nem is oly távoli őseik kilencvenöt éve Gyulafehérváron vallották, vállalták, írásba is foglalták: Teljes nemzeti szabadságot biztosítanak az együtt lakó népeknek, s azt, hogy: Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által. Ez az autonómia. Szerencsére nagyobb baj nem esett, jöttek, láttak, kiabáltak, elmentek. A parkban felhúzott székely zászló végig vidáman lobogott. Simó Erzsébet Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. február 2.Etnogenézis, romanizáció és kontinuitásNagyváradon szerda este az Ady Endre Középiskola dísztermében folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia A Kárpát-medence népei modulja. Tóth Endre történész, egyetemi tanár, az MTA doktora tartott előadást a dákoromán kontinuitásról. Az egybegyűlteket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Bevezetőjében dr. Tóth Endre történész, egyetemi tanár leszögezte: az anyaországi kutatás nem foglalkozott különösképpen a dákoromán kontinuitással, csak a nyolcvanas években következett be némi fordulat. Megállapították, hogy már azok az itáliai humanisták, akik Magyarországon jártak- például Bonfini - észlelték azt, hogy ezen a vidéken élnek olyan egyszerű emberek, pásztorok, parasztok, akik olyan nyelven beszélnek, amit ők is megértenek valamilyen szinten. Ezért automatikusan elkezdődött a téma úgymond tudományos kutatása, a francia utazókat is érdekelte a téma. Természetes volt számukra, hogy ezek a lakosok a rómaiak leszármazottjai, és napjainkban a szakemberek is tényként kezelik, hogy a román valóban egy neolatin nyelv. Eközben Daciában Arra hívta fel a figyelmet: ezt megelőzően tájainkon Iulius Caesar uralkodásának vége fele az egyik dák vezető, Burebistas életre hívott egy katonailag erős királyságot, de meggyilkolták, Utána viszonylag békés időszak következett, mígnem az I. század második felében Decebal ismét egyesítette a törzseket, és megszervezte a Daciát, melynek a Kárpátokon belül volt a központja. A K. u. 70-80-as években a dákok állandóan betörtek a balkáni római tartományokba, fosztogattak, raboltak, és ellenszegültek annak, hogy szövetségesi viszonyt alakítsanak ki a birodalommal. Megelégelve a történteket, Róma a II. század elején úgy döntött, hogy végleg leszámol a dák veszéllyel. Első feladatának azt tekintette, hogy felszámolja a katonailag erős dák királyságot. Támadásokat indított, a két háború eseményeinek a történelemkönyveken kívül Traianus oszlopa állít emléket, filmszerűen. Miután legyőzték a dákokat, és Decebalt megölték, volt egy köztes időszak, amikor a rómaiak hezitáltak, hogy mi legyen Daciával - provincia legyen vagy sem- magyarázta a történész. Hozzátette: végül a szenátus „héjáinak” az érvelése meggyőzte a császárt arról, hogy Dacia provinciává váljon. Mivel a dákok és a rómaiak egymás gyűlölt ellenségeinek számítottak, ezért az őslakosok közül sokan elmenekültek (például az Észak-Balkánra, ahol megalapították Dacia Novát), másokat pedig a rómaiak megöltek vagy rabszolgává tettek. Az előadó úgy fogalmazott: a dák lakosság jó része eltűnt, a megtalált feliratok is azt támasztják alá, hogy a lakosság körülbelül 75 százaléka római (latin), görög, szír és kelta származású volt, a trák-dák népesség csupán 2 százalékot tett ki. Megítélésében ez annak is a bizonyítéka, hogy a római hódítás alatt, illetve a provinciává alakítás után a dák őslakosok elhagyták a területet, tehát nem romanizálódhattak. Összegzésképpen dr. Tóth Endre azon meggyőződésének adott hangot: ahhoz, hogy a dákoromán kontinuitásról beszélhessünk, arra lett volna szükség, hogy a dák lakosság tetemes része helyben maradjon, és átvegye a rómaiak anyagi és szellemi kultúráját, viseletét, viszont egyelőre erre utaló semmilyen fajta bizonyíték nincs. Véleménye szerint a román etnogenézis helyszíne ezért az észak-balkáni terület, ahonnan a kora középkorban a románság egy része Erdélybe, másik hányada pedig Görögország, az Al-Duna és Dalmácia irányába vándorolt. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro Székelyhon.ro, 2014. március 10.A dáciai feliratok két százaléka tartalmaz dák nevetA Magyar Tudományos Akadémia doktora, TÓTH ENDRE régész, egyetemi tanár A dáko-román kontinuitás elmélete címmel tartott előadást Nagyváradon. A jeles archeológus Szilágyi Aladár interjújában a téma néhány kevésbé ismert aspektusára is kitért. Mit gondol, pontosabb volna a „dák-római kontinuitás” elméletéről beszélni a „dáko-román kontinuitás” helyett, hiszen a román történetírásban is a „daco-romană”, nem a „daco-română” jelzős szerkezet használatos? Valóban, ez egy félresikerült fordítás, ami szinte kitörölhetetlenül meghonosodott a magyar közbeszédben. Ismerjük a leckét, mely szerint miután 106-ban a rómaiak meghódították Daciát, elkezdődött a dák őslakosság romanizálása, ennek eredményeként kialakult egy latin nyelvű és kultúrájú népcsoport, mely a rómaiak kivonulása után is itt maradt a mai napig. E feltételezés első változatát nálunk Mátyás király krónikásánál, Antonio Bonfininél fedezhetjük fel. A teória búvópatakként bukkant elő a 19. század első felében, az Erdélyi Iskola két tagja, Gheorghe Șincai és Petru Maior Budán kinyomtatott könyvében. A derék írástudók viszont csak római eredetről tudnak. Szerintük „a későbbi románok tisztán római eredetűek, keveretlen fajták.” Azóta sokat változott a román szemlélet a kontinuitásról… Kétségtelen, Dácia különleges tartománya volt a Római Birodalomnak. Dáciára nem mindig alkalmazhatóak azok az ismérvek, amelyek a Római Impérium európai tartományainak a kutatása során előkerültek. A többi tartomány esetenként több mint 400 évig volt római fennhatóság alatt. Dácia viszont csupán 160-170 esztendeig volt a birodalom része, s már 130 év múltán elkezdődött a fokozatos kivonulás. A Római Birodalom egy globalizált impérium volt minden tekintetben. Ugyanolyan volt az építészete, a művészete, az intézményrendszere az Atlanti-óceántól Kis-Ázsiáig. Az európai tartományok mindegyikében azonos módon zajlott le a romanizáció. Ma már tudjuk, ahhoz, hogy a meghódított kelta vagy germán népek rómaivá váljanak, azaz átvegyék a római kultúrát, a latin nyelvet, ahhoz legalább háromszáz év kellett. Ahol ez az időszak nem állt rendelkezésre, ott valami más zajlott le. Ez az egyik dolog, ami megkülönbözteti Dáciát a Római Birodalom többi részétől. A másik az, hogy a rómaiakkal – bármennyire is erőszakos bandaként jelennek meg a filmekben, akik állandóan háborúztak, gyilkoltak, kegyetlenkedtek – nem egészen így zajlottak le a dolgok. Nem szociális érzékenységből voltak kíméletesek, hanem megtanulták azok alatt az évszázadok alatt, amíg a birodalmat kialakították, hogy hogyan kell bánni a népekkel. Hogy azok „önként és dalolva” fogadják el a romanizációt, azaz vegyék át a római kultúrát. A hódítók bizonyos dolgokba nem avatkoztak bele. Nem nyúltak a valláshoz, a hitvilághoz, a meghódított népek a maguk köreiben továbbra is azt csináltak, amit akartak, csak „meg kellett adni a császárnak, ami a császáré”. Aztán szépen lassan a meghódítottak elkezdték használni a római eszközöket, tárgyakat, utakat, éppen azért, mert egy több száz éves tapasztalat, kulturális fejlődés révén jöttek létre. Ahogy a meghódított kelták, germánok átvették a rómaiak tárgyi kultúráját, ugyanúgy megkezdődött a szellemi kultúrának is az átvétele, a nyelvvel együtt. Nyilván voltak háborúk, de ezek közel sem jártak annyi áldozattal, mint Dácia meghódítása idején. Dácia elfoglalása egy hosszú, majdnem száz éves háborúskodás végeredménye volt. A rómaiak és a helyi lakosság között rossz viszony alakult ki. Meggyűlölték őket, egyszerűen azért, mert a dákok két esetben, amikor előbb Burebista, majd Decebal alatt egyesítették az erőiket, állandóan támadólag léptek fel a birodalommal szemben, és a Dunától délre fekvő gazdag római városokat fosztogatták. „A dák veszély” állandó fenyegetettséget jelentett, szimbolikus töltetet is kapott a rómaiak számára. Ezt próbálta aztán Traianus megszűntetni, amikor büntető hadjáratot indítottak a dákok ellen. Első menetben nem is gondoltak arra, hogy Dáciában tartományt hozzanak létre, hiszen a Római Birodalom határait Európában a nagy folyók, a Rajna és a Duna képezték. Dácia esetében egy bizonytalan határvonal alakult volna ki, nem olyan jól védhető, mint Európában máshol. A korszak kutatói arra a következtetésre jutottak, hogy a háború első menetében Traianus csak Decebalt akarta legyőzni, de nem akart provinciát alapítani. Azután „a héják”, a római szenátus harcias vezetői ragaszkodtak ahhoz, hogy tartománnyá alakuljon át a meghódított terület. Ez még Traianus uralkodása alatt meg is történt. Elkezdték kialakítani a szokásos közigazgatást, mint bárhol a Római Birodalomban, utakat építettek, táborokat, telephelyeket jelöltek ki. És… keresték a lakosságot. A háború sok véráldozattal járt a dákok részéről, a túlélők az évszázados háborúskodás után sok jóra nem számíthattak, biztos, hogy nagyon sokan elmenekültek a rómaiak elől. Harmadsorban meg aki maradt, azt elvitték katonának. Bárhová máshová. Azok a feltételezések, hogy csak néhány ember maradt életben, az túlzás, ilyet sehol nem írtak le más néppel kapcsolatban, de mutatja, hogy az emberveszteség rendkívül erős volt. És mi a helyzet a régészeti leletekkel? A régészeti leletek egyértelműen beszélnek. Azokból következtetni lehet, hogy a dák kultúrának mennyire maradtak nyomai, mennyire éltek tovább a dákok a római korban. A földrajzi neveknek, a vízneveknek a továbbélése nem jelent semmi különöset, mert a rómaiak ebben is toleránsak voltak, mindenütt meghagyták a régi városneveket, földrajzi neveket, tehát ez nem bizonyíték arra, hogy a helyi lakosság tovább élt volna bármeddig. Ha valakik helyben maradtak, azok rendkívül kis számban lehettek, nem mutathatók ki régészetileg. Vannak leletek, amelyekből egyértelműen lehet következtetni nem csak a lakosság továbbélésére, hanem arra is, hogy mennyire vették át a római kultúrát. Ezek a római feliratok, amelyek egyértelműen elárulják azt, hogy az állítója római polgár volt, hogy eredetére nézvést dák volt, vagy máshonnan került ide. Körülbelül háromezer felirat került elő Dácia területén, ezek két százaléka tráko-dák. Trák vagy dák, nem lehet igazán megkülönböztetni a személynevek alapján. Ez is azt bizonyítja, hogy a dák lakosság megfogyatkozott. Nem lehet azt sem feltételezni, hogy azért, mert „felmenekültek a hegyekbe”, és nem közösködtek, nem kereskedtek a rómaiakkal. Mert ha így történt, akkor nem romanizálódhattak, nem tanulhattak meg latinul. Nem beszélve arról, hogy Dácia provincia messze nem fedte le a dákok lakta területeket… A császárkorra vonatkozó kutatásnak két fontos alapkérdése van, ami mindenhol a birodalomban fölmerül. Az egyik a romanizáció, a másik a kontinuitás kérdése. Hogy mi történt az őslakossággal a római uralom alatt, és mi történt a birodalom felbomlás után? A rómaiak kivonulása után a Germániában, Galliában maradt népeknek maguknak kellett a sorsukról gondoskodniuk. Ha mások nem, az egyháziak, a 4. század végén kiépült püspöki szervezetek, a püspökök voltak azok, akik valamilyen formában megpróbáltak védelmet biztosítani a lakosság részére. Dáciában nem így volt. Dáciában már 118-ban is volt egy olyan háború, amikor fölmerült, hogy a rómaiak elhagyják a területét. Szarmaták és a roxolánok törtek be, s lefűzték Dáciát a birodalom testéről. A drobetai hídnak a faszerkezetét le is bontották, mert attól tartottak, hogy ott törnek be. Kiderült, a birodalom védelme szempontjából Dáciának nincs nagy jelentősége. Nyilván, a 2. század végén az aranybányászatnak köszönhetően vált fontossá, ez ideig-óráig meghosszabbította az ittlétet. A rómaiak nem voltak olyanok, hogy csak úgy, simán átadjanak egy területet. Ezt a császárság korában kétszer tették meg, az egyik Dácia volt, onnan kivonták a katonaságot, a lakosság meg elmenekült. Miért maradtak volna itt? A romanizált rómaiak, akiket a birodalom minden részéből telepítettek ide, nem maradtak itt, hanem átmenekültek a Dunától délre. Számukra külön tartományt alakítottak ki, a Dacia Mediterraniát, amely aztán különféle neveken szerepelt. Ez nagyjából a mai Macedónia, Szerbia, illetve Bulgária nyugati része, az a terület, ahová a menekült lakosság letelepedett. Ez jobbára már görög nyelvterületnek számított, mégis a 4. század végén viszonylag gyakoriak a latin feliratok, tehát latinul beszélő népességet telepítettek ide. Meggondolkodtató, hogy a germán népek, majd az avarok legalább kétszer több ideig tartózkodtak Erdély területén, mint a rómaiak, mégis ennek nyoma sincs a mai román nyelvben, kultúrában. Ennek egyetlen magyarázata lehet: akkor a románok elei nem éltek abban a térségben, amelyet ezek a germán, illetve avar törzsek elfoglaltak. Az egyik kulcsszó, ami a román történelemkutatásban a leggyakrabban szerepel, az „autochtónia” fogalma. Az, hogy ahol, amelyik földön most a románok élnek, ők onnan is származnak. A Ceușescu-érában egészen az őskorig visszamerészkedtek egyesek, a neolit korszakban is „megtalálták” a románok őseit. Kétségtelen, hogy a rómaiak 150 éves ittléte nem volt elegendő a romanizációra. Érdekes dolog, s fontossá válhat tudományos szempontból – ugyan még sok nyomát nem láttam –, a késő római, a 3. századi dáciai temetők feltárása. A 200-as évektől a rómaiak átálltak a csontvázas temetkezésre, tehát nem égették el a halottaikat, hanem eltemették. Ilyen temetőket eddig Dácia területén nem tártak föl. Ez világosan mutatná, hogy egy bizonyos idő után, a 3. század végére itt minden megszűnt. Olyan lelet nem került elő, ami 271 utánra keltezhető. Túllépve a dák-római kontinuitás kérdésén, ezeknek a síroknak a föltárása fontos lenne a birodalom szempontjából is, mert ez egy teljesen fix időhatárt mutatna a leletekre, arra, hogy bizonyos tárgyakat, eszközöket használtak-e 271 után is. A kronológia tekintetében az ember mindig keresi a támpontokat, fölállítja az egyes tárgyaknak a tipológiáját, mozgásait… A kontinuitás-elméleten belül is több változat van. Már említettük, voltak, akik a tiszta római származásra esküdtek, olyanok még többen, akik a dákok és a rómaiak keveredésére, de akadtak olyanok is, akik a tiszta dák származás hívei voltak. Amikor a dák-római kontinuitás kérdése beindult, Bonfiniék felfedezték, hogy „jé… itt a hegyekben parasztok élnek, akik valamilyen, a latinhoz hasonló nyelven beszélnek, majdnem olaszul”. Aztán az 1800-as években a nyelvújítások során ez be is következett: olasz, francia szavak garmadáját vették át, az addigi bővebb szláv eredetű szókincsük mellé. A 19. század legvégéig, sőt, a 20. század elejéig tartotta magát az a teória, miszerint a románok Dácia provincia római lakóinak a leszármazottai. S ez a motívum már a 18-19. században is erőre kapott, olyan vonatkozásban, hogy „mi előbb éltünk itt, Erdélyben, mint akár a szászok vagy akár a magyarok”. A 20. század 30-as, 40-es éveiben jött a dákokhoz való csatlakoztatás. Ez elsősorban Daicoviciu nevéhez kötődik, a táborával együtt azt próbálta bizonyítani, hogy ezek a „rómaiak”, akikből a románság kialakult, az egykori dák lakosság leszármazottai, romanizált, latinul megtanult dákok, akik aztán helyben maradtak, és belőlük alakult ki a románság. Hadd térjünk át a másik elméletre, ez a bevándorlás elmélete. Többféle teória született arról, hogy mikor érkeztek, hány hullámban stb. Erre vonatkozóan találtam egy talán ma már nem annyira megalapozott tanulmányt. De úgy éreztem, amikor elolvastam, hogy korához képest racionális érveket tud felvonultatni. Szerzője 1899-ben jelentetett meg egy írást az Erdélyi Múzeum oldalain, Moldován Gergelynek hívták. Igen Grigore Moldovan ő, akit a románok renegátnak tartottak… Ez „a renegát” írástudó a saját népét sokra becsülte, szépeket írt róla, de azt is, hogy: „Hazánkban (értsd: Magyarországon) a román nép által lakott bármely kis területet vegyünk, a nép nyelvében, erkölcseiben, hitvilágában, mindenütt megkapjuk a balkáni ízt.” Moldován főleg Alsó-Fehér megyét, a Mócvidéket tanulmányozta. Pontról pontra, konkrét példák segítségével állapítja meg, hogy viseletben, szokásokban, babonákban, tradíciókban, a hétköznapi élet megnyilvánulásaiban, az önszervezésben is az egész Balkánra jellemző dolgokat fedezett fel. A hivatalos román történetírás hogyan viszonyul ehhez? A román történetkutatás az eredet kérdésében sosem volt egységes. Általánosabb az a nézet, amelyik Dácia területén kialakultnak tartja a románságot, viszont a jászvárosi egyetem történeti iskolája egészen az 1950-es évekig még azt feltételezte, hogy a románság kialakulásának a helye az Észak-Balkán, a Dunától délre, a délszláv, makedón, Albániával határos terület. Ezért vannak például illíriai, albán eredetű szavak a román nyelvben. Azt nem lehet kétségbe vonni, hogy a román egy neolatin nyelv. Vitathatatlanul a rómaiak leszármazottai bizonyos tekintetben, csak náluk nagyobb volt a keveredés, több az etnikai hatás, mint akár az olasz, vagy spanyol területen, a többi neolatin országban. Ez a két történeti iskola évtizedekig vitatkozott egymással. A források, a leletek azt mutatják, hogy a 12. század vége előtt itt, a Kárpát-medencében nem éltek románok. Névjegy Tóth Endre (Szombathely, 1944) római korral és középkorral foglalkozó régész, a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának nyugalmazott főosztályvezetője. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán régész és történelem szakos oklevelet szerzett (1969), 1971-ben egyetemi doktorátust. Előbb a szombathelyi Savaria Múzeumban, majd 1971-től a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Osztályán dolgozik. 1975-ben az ELTE Régészeti Tanszékén tanársegéd, 1983-tól a Nemzeti Múzeum Régészeti Könyvtárának főosztályvezetője. 1999-ben a történelemtudomány kanditátusa lesz, 2010-ben az MTA doktora. 2012-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának docense. Kutatási területei: Pannonia római kori régészete és története; a tartomány késő antik anyagi kultúrája, római epigráfia; Savaria ókori és kora középkori régészete; a magyar koronázási jelvények; a Seuso kincs. Tóth Endre Erdélyi Riport (Nagyvárad), 2014. szeptember 11.Koldusok országa: Románia?Amikor legelőször olvastam, halottam arról, hogy Európát valósággal ellepték a Romániából, Bulgáriából elindult koldusok, kéregetők, az újságírás – finoman szólva – kegyes sarkításának, túlzásának, füllentésének tekintettem. Ha valaki önmagát alázza meg azzal, hogy másoktól vár könyöradományt, ahhoz megértéssel kell közeledni, és nem szabad tőle megtagadni azt a pár fillért, amivel – esetleg – az életét megmentő kenyeret, élelmet megvásárolhatja! – érveltem magamban a közel-keletiek örök bölcsességével. E sorok írója is helyeselte, amikor a rendszerváltást követően a román sajtó egésze felmentést kért a két román atyafi számára, akiket Irakban (?), Szíriában (?) kézlevágással akartak büntetni, mert gumiabroncsokat loptak! Ma is tiltakoznék, és elfogadnám – bár a tízparancsolat szerint a lopás a legfőbb bűnök egyike! – az akkori érvelést: valóban nem követtek el életellenes, életbevágó bűnt. A példás büntetésnek azonban visszatartó, elrettentő hatása is elképzelhető, ez – valahogy – mindig kimaradt és kimarad az érvelésből! Az általánosítás bélyege mindig egy egész közösséget, népcsoportot, népet, nemzetet sújt, a láthatatlan billogot soha nem lehet eltüntetni. Ez az alapja az előítéleteknek, sztereotípiáknak. Az általánosítás veszélyének elkerüléséért került a kérdőjel a cím végére. Románok százezrei, milliói becsületesen dolgoznak, éjt nappallá téve keresik a kenyerüket, biztosítják a saját, és az otthonmaradt családtagok egzisztenciáját olaszországi, spanyolországi, nagy-britanniai vagy éppen ciprusi munkavállalással. Mégis: a tisztességesen és becsületesen dolgozók (az ő nevükben szólok) arca pirul és szégyenkezik, amikor honfitársaik – személyesen láttam, megtapasztaltam – a világhírű párizsi Diadalív tövében, amelyen mintegy Petőfi Sándor intelmét meghallgatva „emléket” állítottak „a sok hős lábnak”, melyek 1809-ben a Bonaparte Napóleon elleni dicstelen felkelés során Győrnél „úgy futottak”, olyan agresszív módon kéregetnek. Mit kéregetnek? Követelőznek, hogy a legtoleránsabb helybéliek és turisták tízezreinek a zsebében akarva-akaratlanul kinyílik a bicska. Különösen akkor, amikor a gyanútlan szemlélődő megdöbbenve látja: a „fény városának” központjában, a Diadalívtől kőhajításnyi távolságra végzik a kis- és nagydolgukat. Egyenesen cinkos sunyítás, amikor a román sajtó meghatározó része mindezt kizárólag a romákra, azaz a cigányokra hárítja. Kétségtelenül: az utóbbiak vannak döntő többségben. Az említett párizsi kiránduláson – 2011. szeptember elején – a bécsi Európa-klub meghívására és segítségével vehettem részt. Szemtanúja voltam, amikor az egyik, Romániából kirajzott koldus Toró Emilt, a Maros Művészegyüttes, a Hargita Népi Együttes egykori táncosát szemelte ki a begyakorolt trükk áldozatának. A Champs-Elysées-n – a világ egyik legismertebb sugárútja, ahol egy száz négyzetméteres ingatlan egy évi bérleti díja másfél millió amerikai dollár – csodáltuk a fényűző palotákat, a luxuscikkeket kínáló üzleteket, mesebeli kávézókat, amikor a koldus – úgymond – „talált egy aranygyűrűt” a világváros forgatagában, és azt „nagylelkűen” bagóért megvásárlásra „felajánlotta” Emil barátomnak. Kicsin múlott, hogy a tagbaszakadt táncos, civilben bécsi taxisofőr, az alkalmi árust első felindulásában nem vágta szájon. Csak akkor kotródott egy kicsit tovább, amikor román nyelven mindennek lehordta, és szégyenletesnek nevezte azt, amivel beszennyezi egy ország, jelesen Románia lakóinak becsületét. Párizsban valósággal hemzsegnek a Romániából származó koldusok, akik nemcsak koldulnak, lopnak, és más, akár súlyos bűncselekményeket is elkövetnek: a figyelmetlen turisták, helybéliek kezéből, válláról a másodperc töredéke alatt kikapják a táskát, a közszállítási járműveken minden értéket kilopnak a zsebéből. Képletesen szólva: „A szemét is kilopják, ha nem eléggé figyelmes!” Ugyanezt láttuk, tapasztaltuk Ciprus szigetén, ahol – egészen bizonyos: túlzó állítások szerint – a 700 ezer fős összlakosságból mintegy százezer Romániából érkezett. Elképesztő az a pimaszság, agresszivitás, amellyel visszaélnek az egyik legemberibb érzéssel: a részvéttel, a segíteni akarással, az együttérzéssel. Szicília szigetén, Palermóban, Cataniában, az észak-olasz nagyvárosokban a repülőtereken, a vonat- és autóbusz-állomásokon százméterenként babakocsival, vagy karon ülő kisgyerekkel kolduló „honfitársainkkal” találkozhatunk… Írásra az idei nyár utazásainak „hordaléka” késztetett. Sok-sok takarékoskodás után a feleségemmel végre négy napra eljutottunk Rómába, öt napra a Málágától huszonöt kilométerre lévő, a tengerparton fekvő Torremolinosba, egy napra pedig Gibraltárra. A római metrószerelvényeket, az „örök város” örök jelképeiként számon tartott Forum Romanum, a Colosseum, a vatikáni múzeum – szinte egy teljes napot tölthettünk a Sixtus-kápolna felejthetetlen remekművei között, ahol az ember önkéntelenül így kiált fel: ezért érdemes volt megszületni, élni! A Panthenon környékét, a Santa Maria Magiore, a San Pietro in Vincoli (Szent Péter két láncban), a Szent Péter-székesegyház bejáratát, környékét – az előbbiben Michelangelo Mózese, az utóbbiban a Pietà, és megannyi építészeti, művészettörténeti csoda látható, sehol nincs szükség turistacsalogató szórólapokra –, a legfontosabb közlekedési csomópontokat ellepték a romániai koldusok, támadóan rohanják le az emberi civilizáció páratlan és egyedülálló értékeit megcsodáló, azokat jelképesen „birtokba vevő” turistákat. A román etnogenezis egyik tartópilléreként emlegetett Traianus-oszlop tövében (az Unesco és a román állam segítségével a dákok ellen viselt két háború, a damaszkuszi Apollodor elképzelései alapján a Dunán átvezető híd megépítését, Dácia meghódítását követően pedig Decebal király és a dáciai elit öngyilkosságától kezdve a római diadalmenet minden fontosabb eseményét megörökítő oszlop faragott képsorait az elektronika és a vizualitás csúcsát jelentő technológia segítségével egy közel harminc méter hosszú, háztetőre emlékeztető nyílt téri kiállításon lehet megcsodálni) felváltva, göncökbe öltözötten fiatal román – nem roma! – lányok kéregetnek. Mivel nagyon fárasztó állandóan a földig görnyedve koldulni, a műanyag poharat előre tartani, a „váltásban” folytatott koldulás mellett döntöttek. Amikor az egyik kifárad az „intenzív koldulásban”, hátravonul az oszloptól nem messze lévő épület árkádjai alá, vagy a világhírű műemlék templom mögé, ledobja az öltözetét borító rongyokat, és olyan elégedetten cigarettázik, mint aki megnyerte az ötös vagy hatos lottó főnyereményét. Eldobott szemét, üres cigarettás dobozok, pillepalackok jelzik az alkalmi pihenő színhelyét. Nincs szükség különösebb képzelőerőre a feltételezéshez: a koldulást prostitúcióval is kiegészítik. Nincs skrupulus, ellenkezőleg: alanyi joguknak tartják, hogy a világhírű Traianus-oszlop tövében koldulnak, és minden bizonnyal a szemét is kiszednék, ha más koldus, kéregető – akár honfitársuk is – a „felségterületükre” merészkedne. Kiröhögnék, ha valamelyik román nemzetvédő előadást tartana a dákokról, a rómaiak elleni hősi küzdelmükről, a román nép és nyelv kialakulásáról. A római metrószerelvények mindenikén mindegyre feltűnnek a román tangóharmonikások, akik az unalomig játsszák azt a néhány begyakorolt taktust, miközben a gyerekük vagy a kölcsönkért kislány, kisfiú műanyag pohárral a kezében az utasoktól már-már követeli a „produkcióért” járó adományokat. Ha valaki megfeledkezik az adakozásról, román nyelven átok-cunamival próbálják „jobb belátásra bírni”… Jóformán nem is tértünk magunkhoz a római koldusinvázió okozta sokktól, amikor a torremolinosi szállásunk közelében lévő (a „spanyol Riviéra” egyik legjelentősebb központja, a „malomtemető”, az 1930-as évek elején még tizenöt házból álló halásztelep volt, a területet a látnoki és üzleti képességekkel megáldott Carlotta Alessandri 1932-ben megvásárolta, és a terméketlen földre előbb turistákat „telepített”, majd, mintegy varázsütésre, jöttek a filmsztárok és írók, jelenleg negyvenezer lakosú fürdőparadicsom) bevásárlóközpont, a Mercadona főbejárata előtt egy összecsukható széken ott láttunk trónolni egy napbarnított, makkegészséges, ötven év körüli férfit. Még azok sem állíthatnák róla, hogy roma, akik minden bűncselekmény után kizárólag őket kiáltják ki bűnbaknak. Azzal a titkolt reménnyel szólítottuk meg román nyelven, hátha ezúttal tévedtünk, mégsem a Duna és a Kárpátok vidékéről származik. A férfi ölében egy kartonpapíron spanyol és angol nyelven öles betűkkel a koldusok szokásos rituális szövege olvasható: napok óta semmit nem evett, halálos beteg, két éhező, fogyatékos gyermek várja, hogy az életmentő betevő falatot elvigye nekik. Kiderült: Buzău környékéről származik, otthon van háza, megélhetése. Kilenc hónapja jött a családjával koldulni Spanyolországba. A felesége és a kartonlapon fogyatékosnak feltüntetett „éhező baby”-k a szomszédos fürdővárosban, Fuengirolában koldulnak. Naponta fejenként összegyűl 15-20 euró. Amikor a spanyolok délután három és öt óra között az elmaradhatatlan sziesztájukat töltik, a fű sem nő az egész országban, „koldusunk” az egyik gyorsétkezdében „elkölti” a jól megérdemelt ebédjét. Gyorsan utánaszámoltunk: a napi húszeurós koldulás fejenként havi hatszáz eurós bevételt jelent. A család négy tagja így havi kétezernégyszáz eurót keres, ami testvérek között is több mint tízezer lejes jövedelem. Mindezt munka nélkül, adómentesen. Romániában kevés család örvendhet ilyen bevételnek. Az együttérzés és megértés hangján szóltunk hozzá: súlyos oka kell legyen, hogy valaki munkaképesen, egészségesen koldulásra kényszerül. Talán azzal követtük el a legnagyobb hibát, hogy az Emberhez próbáltunk szólni? A tudatunkban nem ülepedett le eléggé a kiváló történésznek, egyetemi tanárnak, a bukaresti magyar nagykövetség egykori attaséjának, Borsi-Kálmán Bélának a román „néplélek” (Ion Luca Caragiale zseniális művei a bizonyság rá: ez a „néplélek” bizony bőven és mélyen merített a bizánci, levantei, fanarióta hagyományokból!) rejtelmeiről írt tanulmányának intelme: megpróbálják kilesni a beszélgetőtárs emberi gyengéit, és akkor élnek vissza a bizalommal, amikor az valóban fájó? „Koldusunk” a másodszori beszélgetésnél azonnal rákérdezett: „Dar minunatul nostru litoralul românesc nici nu vă place?” (A mi csodálatos román tengerpartunk nem is tetszik maguknak?) A pimasz kérdés hallatán alig kaptunk levegőt! A „magon kelt” sajátos filozófia lényege: a romániai koldusokat egyenesen megilleti, hogy a világ bármely részén akár szemtelen módon is kolduljanak. Azok pedig, akik dolgoznak, vagy egy egész élet munkája után nyugdíjasként élik a mindennapjaikat – mint jómagunk –, azok üljenek otthon, és élvezzék a román tengerpart számtalanszor megszellőztetett, korrupcióval át meg átszőtt „szolgáltatásait”. Kapásból válaszoltam: „Dar minunatul nostru oraş românesc de reşedinţă judeţeană, Buzău nici nu vă place?” (De a mi csodálatos, megyei jogú román városunk, Buzău nem is tetszik magának?) Szemrebbenés nélkül kapásból válaszolta: egyáltalán nincs szégyenérzete a koldulásért! Miért is lenne? – kérdez vissza. Már korábban kijöhetett volna. Megismétli a Romániából érkező koldusok szokásos mantráját: otthon nincs munkahely, nincs megélhetési lehetőség, majd jogosan a politikusokat teszi felelőssé, hogy a külföldi befektetők elkerülik az országot. Arról nem hajlandó semmit elárulni, hogy milyen hálózat révén került éppen Torremolinosba. Önigazolásként csak annyit jegyez meg: nem elég munka, hogy reggel nyolctól este kilenc óráig, a bevásárlóközpont bezárásáig, megállás nélkül hajlong, megalázkodik, hálás szavakat mormol? Az sem zavarja, hogy az üzletben vásárlók tudják, hogy Romániából érkezett az „Ígéret földjére”. Nincs honvágya, de, ha egyszer hazamegy, mindenkinek elmondja: munka nélkül is dúsgazdag lehet. A vallomás döbbentett rá arra: ez a számbelileg sem elenyésző tömeg, amelyik koldulásból, kéregetésből él, még gondolatban sem akar visszatérni a mindennapi munkához. A gyerekeik és az unokáik sem. Aki egyszer megízlelte a munka nélküli élet örömeit, tapasztalatok sora bizonyítja, hihetetlenül nehéz visszavezetni őket az alkalmi munkához is. Esetükben bizonyára csődöt mondana a felsősófalvi ezermester, Kovács Mózsi bácsi – akit tudásáért, mókára ugrató életviteléért joggal neveztek „Ész Mózsinak” – legendás vallomása a munkáról: „Munka nélkül az ember nem ellágyul, hanem elpuhul! Ezt maga is jól jegyezze meg!” Gibraltáron, Európa végpontjánál, az Europa Pointnál is – ahol az ember nemcsak jelképesen, hanem valóságosan is belelógathatja a lábát az óperenciás tengerbe – román koldusokkal találkoztunk. Egykori korondi tanítványom, a száztizenkilenc országba eljutó Farkas András világjáró énekes Rio de Janeiróban találkozott román koldussal. Amikor anyanyelvén szólt hozzá, örömében majdnem ledöntötte a lábáról… Bár a román politikai elit ingerküszöbét a koldusok, kéregetők – ezúttal csak róluk beszéljünk – országimázs-romboló áldatlan ténykedése nem éri el (a négy-, ötcsillagos, osztályon felüli szállodákból, a Kanári- vagy a Maldív-szigetek „magasságából” mindez nem is látszik), megoldásra váró „gordiuszi csomó”-ként immár huszonöt éve jelen van. Bár az erdélyi, romániai magyarok kimaradtak a „koldusszórásból”, valójában a pragmatikus nyugati állampolgár elmarasztalása bennünket, romániai magyarokat is sújt. Nem véletlen: román útlevéllel a zsebünkben nagyon nehéz ausztráliai, kanadai, új-zélandi vagy egyesült államokbeli beutazási vízumhoz jutni. Jogos a kérdés: a parlamenti, államelnöki, önkormányzati választások programjaiban mikor olvashatunk az európai méretűvé terebélyesedett koldulást legalább mérséklő megoldási javaslatokról? Tófalvi Zoltán A szerző újságíró, történész Krónika (Kolozsvár) 2014. október 13.Lusta történelemhamisítókLejtőre került a román történelem- és múltkutatás. Ennek mindenki számára látható bizonyítéka Kolozsvárott található a vasútállomás falán. Az illetékesek ugyanis impozáns, márványból készült, aranyozott betűkkel díszített emléktáblát helyeztek el a pályaudvar falán, amelyen az eddigi állomásfőnökök nevét tüntették fel. Na jó, ez így ebben a formában nem egészen igaz. Ugyanis csupán az 1945-től napjainkig regnáló illetékesek neve került fel a táblára. Nem mintha azelőtt nem létezett volna vasúti közlekedés, állomás vagy állomásfőnök a kincses városban. Csakhogy az 1870 és 1945 közötti időszakot nagyvonalúan elintézték annyival, hogy „Ismeretlenek”. Mit is mondjunk: döbbenetes. Hiszen tudomásunk szerint az érintett időszakban már meglehetősen fejlett írásbeliség létezett, így bizonyos archívumokban bizonyára föllelhető lett volna a névsor. Ha máshol nem, akkor az 1870 és 1919, illetve az 1940 és 1944 közötti időszak a Magyar Királyi Államvasutak nyilvántartásában bizonyosan. Mindenesetre tényleg meglepő, hogy ennyire tehetetlennek bizonyult a történetkutatás. Hiszen mégiscsak arról a nemzetről van szó, amelynek történészei, fantasztikus kreativitásról téve tanúbizonyságot, a bizonyítékok teljes hiányában is olyan történelmet gyártottak, amely a rendelkezésre álló történelmi és régészeti bizonyítékoknak fittyet hányva kitartóan vallja a dogmát, miszerint a románok nem a középkorban vándoroltak tájainkra a Balkánról, hanem a római hódítók és az amúgy utolsó szálig kiirtott dákok leszármazottai. Mármost ilyen kreativitással gyerekjáték lett volna bármilyen állomásfőnököket kitalálni, hogy ne legyen ennyire nevetségesen foghíjas az a tábla. Bár igazából örülhetünk, hogy az érdeklődőknek nem azzal kell szembesülniük, hogy 1870 és 1945 között ősdákok, rómaiak, esetleg maga Traianus császár vagy egyenesen a római anyafarkas irányította a kolozsvári indóházat. A jelek szerint nem volt akarat és kapacitás sem az archívumokat felkutatni, sem néhány jó fantáziájú kutatót megbízni azzal, hogy találjon ki néhány jól hangzó nevű állomásfőnököt. Ez rendkívül aggasztó. Mert mi lesz ebből az országból, ha már a történelem meghamisítására is csak ilyen félmegoldásokkal állnak elő a korábbi, lenyűgözően kreatív ötletek helyett? A végén még előfordulhat, hogy az érdektelenség és a figyelmetlenség miatt egy-egy hivatalos emléktáblára a valós történelmi tények is fölkerülnek. Az pedig maga lenne a vég. Balogh Levente Krónika (Kolozsvár) 2014. november 22.Lucian Boia: Miért más RomániaA megkésettség A román államok – Havasalföld és Moldva – csak tova a XIV. század közepe táján formálódnak, Európa vitathatatlan sereghajtóiként. Későig, el egészen a XIV. századig a román országok leendő területéről egyetlen szöveg sem származik, egy fia dokumentum sincs, valamennyi róluk szóló információ – az a kevéske – kizárólag külföldi eredetű: meglepő hiányosság, amelyet egy adott pillanatban az immigrációs elmélet érveként használtak fel, miszerint a románok valamikor és máshonnan érkeztek ide, hogy pontosan mikor és honnan, szinte már nem is számít. Ha a dolgok nem is állnak így, marad a kérdés: mégis mit tettek úgy az 1300-as esztendőkig? A román térségben a középkor akkor kezdődik, midőn Nyugaton már a végéhez közelít. Kezdettől ezzel a hátránnyal kellett számolni. 1300-ban a bolgár cárságnak már több száz éves története van, és bizonyos időszakokban birodalmi ambíciókat dédelgető, regionális „nagyhatalomként” tartották számon (innen az ország kormányzóinak cári titulusa is). Szerbiának is volt már történelme, Magyarországról nem is beszélve: a Szent István korabeli Nagy-Magyarország már 1000 körül létezett. Lengyelország szintén számottevő erőként igazolta létét. Csehország a Német Birodalom részét képezte, és akkor, amikor a román fejedelemségek épphogy megjelentek Európa térképén, a csehek királya, I. Károly a Szent Birodalom császárává koronáztatta magát (IV. Károly néven), és egyetemet alapított Prágában (fél évezreddel a román egyetemek megjelenése előtt). A későn megalakult román fejedelemségek kis államok, és azok is maradnak, a náluk nagyobb hatalmaktól való óhatatlan függőségben (a román uralkodók időnként ugyan legyőzhették Magyarország vagy Lengyelország királyait, de ezek vazallusai maradtak; nem haladták meg a fejedelmi státust, és pillanatig sem álmodtak arról, hogy magukat királynak nevezzék). A fejedelemségekben gyér, kevésbé fejlett társadalmi-gazdasági szerkezetű népesség él, amelyben a vidéki lakosság aránya európai viszonylatban is a legszámottevőbb. A megkésettségeket időnként meg lehet haladni. Ám az értékrendek általában nem borulnak egykönnyen. Sereghajtóként van „esélyed” arra, hogy továbbra is utolsó maradj. A jelenlegi Románia területének egykori periférikus helyzete sok mindent megmagyaráz, és évszázadokon át nyomon követhető sajátosság marad. Az ókori görögök és rómaiak számára a civilizált világ észak fele haladva a Dunánál ért véget. Egyetlen írott dokumentumunk sem származik a római hódítás előtti Dáciából, mint ahogyan az alig másfél évszázaddal később a rómaiak által kiürített Dáciából sem. Egyébként Közép- és Kelet-Európábán a rómaiak számára a Duna képezte a határvonalat, amely elválasztotta a birodalmat a „barbár” világtól. A. D. Xenopol határozottan állította, hogy a dák területek annektálása „hiba” volt Traianus császár részéről. C. C. Giurescu hazafihoz méltóan vitába szállt vele: a román nép nem jöhetett létre egy puszta tévedés következményeként! Hiba volt-e vagy sem, Dáciának a birodalomhoz való csatolása (valójában csak a géták és dákok lakta terület feléről van szó) nem tartott túl sokáig, a jelenlegi románok lakta terület pedig – sorsszerűen – továbbra is „kívül rekedt”, a Római Birodalmat felváltó Bizánci Birodalom peremére szorulva. Amikor pedig a Nyugat a történelem menetének élcsapatává válik, a román országok – vajon történhetett-e másként? – szintén a periférián maradnak. De ugyancsak a szélekre szorulnak, a kontinens másik végéből tekintve, a nagy kelet-európai geopolitikai együttesek, az oszmán, majd később az orosz birodalom szempontjából is. Európának egyfajta „homályos” zónájáról beszélünk tehát, amelyet, bárhonnan is nézzük, a határlét jellemez. Itt találkozik egy adott pillanatban a három nagy impérium, az oszmán, a Habsburg- és az orosz birodalom. Közéjük ékelve a román fejedelemségek: megcsonkítva, feldúlva, időnként leigázva, Európa e szegletének egyedüli kis országaiként, amelyek túlélték a viharokat. Ennek a határhelyzetnek két, teljességgel ellentmondásos következménye lett. Hangsúlyozott bezárkózás egyfelől, ugyanolyan hangsúlyos nyitottság másfelől. Az Európa jól körvonalazott régióin kívül rekedt térséget viszonylagos elszigeteltség jellemezte: a politikai, gazdasági és kulturális „kisugárzási” pontoktól való távolság, és annak az igen kevéssé strukturált területnek az áteresztőképessége, amely mindenkinek útjában áll (a „veszedelmek” útjában, ahogyan a krónikás mondja). Mindez egyrészt konzervatív és kitartó, főképp rurális civilizációt eredményezett, másfelől a kívülről érkező hatások változatossága iránti fogékonyságot – legalábbis az elit szintjén. Elfogadás és taszítás, taszítás és elfogadás végtelen játéka, körforgása ez. Ha ez a teljesen ellentétes előjelű kombináció nehezen érthető – annál rosszabb: nem állíthatjuk azt, hogy Románia könnyen megfejthető. A nyitás – a teljes mértékű nyitás – a román etnolingvisztikai szintézis oly jellegzetes kevertségével igazolható, mely távol esik a (római, dák, vagy dáko-román) tisztaság kritériumára alapozott eredetkutatás jelenlegi mitológiájától. Az eredmény végső soron viszonylag homogén, de azok az elemek, amelyek egymással ötvöződtek a történelem folyamán, hogy végül megalkossák a „románt”, kimondhatatlanul változatosak. A „géta-dákok, akiket a modern történészek ezzel a mesterségesen létrehozott, egyesítő megnevezéssel illettek, korántsem képeztek homogén népességet; a római telepesek a legkülönfélébb vidékekről érkeztek, tegyük hozzá, később egy évezreden át számtalan nép vándorolt itt át, többé-kevésbé összekeveredve a honos lakossággal. Nehéz megállapítani, mennyi „római vér” van a románokban, de nyilvánvaló, hogy több szláv vér csörgedez bennük, mint római (tulajdonképpen gyakorlatilag egyáltalán nincs „római vérük; Dáciában nem Rómából származó telepesek rendezkedtek be, hanem a jórészt romanizált, de nem római eredetű „provinciálisok”. Még maga Traianus, a hódító császár is spanyol volt, az első olyan uralkodó, aki a provinciák egyikéből származott). Az idegenek románok közé való betelepedése nem zárult le a román államalakulatok megjelenése után sem, nem beszélve Erdélyről, amely a magyar királyságba integráltan alapvetően hárometnikumú (román, magyar, német) struktúrára tett szert. (folytatjuk) Rostás-Péter István fordítása (Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. január 17.Kádár Gyula: A történelem nem harci eszköz, hanem tudományA középkorra nem jellemző az etnikai elnyomás Évszázadokon át senkit nem zavart, ha az elpusztult magyar települések helyén román falvak létesültek, mert a pusztán maradt falu és határa értéktelen volt. Erdélyben az etnikai hovatartozásnak nem volt jelentősége. Demény Lajos akadémikus kutatásai alapján ismerjük az első román családok Marosszékbe telepítését. 1600 táján – a háborús pusztítások eredményeképp – itt is jelentős a népességfogyás, szükség van a munkaerőre, ezért 76 marosszéki székely falu 196 román család beköltözését engedélyezi. Hosszú évszázadokon át az erdélyi magyarok, románok és a szászok békességben éltek. Ez ma is megvalósítható lenne, ha az itt élők ismernék a propagandamentes történelmi múltat. Azonban a román nacionalisták folytatják az 1918-ban megkezdett nemzeti elnyomó, felszámoló politikát, melynek része az imaginárius történelem jogérvként való felhasználása. A románság többsége nem tudhatja, hogy a román nép a Balkán-félszigetről, illetve a két vajdaság – Moldva és Havaselve – területéről vándorolt Erdélybe. Nem tudhatják, hogy a középkorban nem volt etnikai elnyomás, a nyelvnek nem volt politikai jelentősége. Így például a székelynek és a magyarnak ugyanaz a nyelve, de külön rendi nemzethez tartozik. Székelyföldön, Szászföldön, a Vármegyékben csak a szabad jogállásúakat tartják székelynek, magyarnak, szásznak, a jobbágyok, a zsellérek nem tagjai a rendi nemzeteknek. A románság azért marad ki az erdélyi nemzetek sorából, mert későn és nem egyszerre telepedik le. A betelepedés hosszú folyamat, kezdetben jelentéktelen kisebbséget alkotnak, a társadalmi jogállásnak megfelelően integrálódnak a szász, a magyar és a székely jogú társadalomba. Így alakul ki az a helyzet, hogy Fogaras-földet leszámítva – amely hosszú ideig a vazallus havaselvi vajdák hűbérbirtoka – a románok vezető rétege a magyar nemesség öntudatos része lesz, bár tekintélyes részük nem tud magyarul. Ezzel magyarázható, hogy a románságnak Erdélyben nem alakul ki saját nemesi rétege, ezért jut jelentősebb szerephez a klérus a társadalmi-politikai küzdelmek irányításában. A Horea-felkeléskor az alsó papság, 1848/49-ben a papság széles tömegei vezeti híveiket. Románok a korai századokban Kik élnek a középkori Erdélyben? Erre nem nehéz választ adni. Hely hiányában nem térünk ki a régészet és más tudományágak eredményeinek bemutatására, csak a toponímia szolgáltatta adatokat ismertetjük. Az okmányokban előforduló földrajzi nevek aránya szemléletesen mutatja az etnikai viszonyokat. A magyarok mellett – a 11. század vége és a 13. század közepe közti időszakban – kimutatható a besenyők, a szlávok és a németek erdélyi jelenléte, de románokra utaló megnevezés nincs. Az oklevelekben szereplő 511 helynévből a 13. század végén 428 (83 százalék) magyar, három román (0,6 százalék). Ez azt jelenti, hogy Erdélyben az első román telepesek a nagy tatárjárás után (1241) jelentek meg, majd fokozatosan növekedett számuk. 1400-ban az ismert 1757 helynév aránya: 1355 (77 százalék) magyar, 76 (4,3 százalék) román. A románokat – az akkori szóhasználattal oláhokat – többnyire kunszármazású kenézek, vajdák telepítik, akik címük ellenére egyszerű falutelepítők. Némelyek felemelkednek a magyar nemesség soraiba, mások lecsúsznak, és jobbággyá válnak. Ez nem etnikai alapon történik. Bármelyik nemzeti közösséghez tartozó, ha királyi, egyházi vagy magánbirtokra telepedik, akkor – saját földtulajdon hiányában – fokozatosan jobbágysorba süllyed. A nemzeti ébredés korában A nemzetiségi hovatartozás – a nemzeti ébredés, az újkor hajnaláig – senkit nem érdekel, csupán a társadalmi jogállás. A 18. században megerősödő román nacionalizmus felfedezi a történelem nemzetformáló szerepét, és azt a nemzettudat-építés eszközévé teszi. Az Erdélyi Iskolának (Şcoala Ardeleană) nevezett maroknyi román értelmiségi – Ion Budai-Deleanu, Petru Maior, Samuil Micu Klein és Gheorghe Şincai – teremti meg a román őshonosság mítoszát, amelyet a politikai küzdelmek során jogforrásként használnak. 1791-ben a Supplex Libellus Valachorum (Az erdélyi oláhok kérelme) című beadványban már azzal érvelnek, hogy a románok a Traianus császár által letelepített rómaiak leszármazottai, s őket mint őslakókat illeti meg Erdély negyedik nemzeteként való elismerés. Később már célul tűzik ki a románság külön tartományba, mai szóval élve területi autonómiába való tömörítését. Az őshonosságra való hivatkozás, a történeti jog mellett fontos érv a románok nagy számának emlegetése, tehát az etnikai jog. Küzdenek az erdélyi román ortodox egyház szerb egyháztól való elszakításáért (is), így alakul meg 1864-ben a karlócai szerb érsekségtől független, Szeben központú erdélyi ortodox egyház. Fokozatosan teret hódít Erdély Magyarországtól való elszakításának gondolata, melyet az Osztrák Birodalom keretében, külön koronatartományban látnak megvalósíthatónak. Ezt tükrözi Andrei Şaguna püspök Ferenc Józsefhez benyújtott (1849. február 25.) emlékirata. A román politikai elit arra kéri a császárt, hogy legyen a birodalom összes románjának uralkodója, vegye fel a románok nagyfejedelme címet. Fordulat a román önállósodási küzdelemben Amikor Erdély határán 1881-ben megjelent a Románia névre keresztelt független állam, gyökeret vert egy nagy román állam megteremtésének gondolata. Amíg a román nacionalizmus – a 18. század második felében és a 19. század elején – a történelmet a román nemzeti tudat megteremtésére használja, majd a nemzeti egyenlőségért folytatott harc eszközeként, a 20. század elején propagandaként szolgál Erdély elszakítására. Az erdélyi románok jelentékeny része jövőjét – még az első világháború előtti évtizedben is az Osztrák Birodalom keretében – föderalista államközösségben képzeli el. 1906-ban Aurel C. Popovici – aki élvezi Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös támogatását – kidolgozza a Nagy-Ausztria Egyesült Államok tervét. E föderális államrendszerben Székelyföldnek külön állami státust szánt. Popovici figyelembe veszi a székely többség etnikai jogát az általa lakott területre. Erdélyt, Bánságot és Partiumot mint román többségű régiót román államként szeretné megszervezni. Ezt az erdélyi románság, elsősorban a görög katolikus egyház klérusa, nagyszámú román értelmiségi és a szervezett szocialista munkásság támogatja. Ők nem szívesen csatlakoznának az elmaradott társadalmi-politikai színvonalon álló Romániához. A következő években egyre nagyobb teret nyert a gondolat, hogy Erdély Romániával való egyesülése után a fejlettebb régió felemeli az alacsonyabb szinten lévőt. Amikor az első világháború idején Románia – szövetségeseinek többszörös elárulásával – minden szomszéd országtól területet szerzett, az erdélyi románság betagolódott Nagy-Romániába. A skizofrén félelem 1918 után a szélesebb látókörű erdélyi románok hamar megtapasztalják a balkáni demokrácia áldásait, az alacsonyabb életszínvonalat, a politikai kultúra elmaradottságát. Bár uralkodó nemzeti státussal és gazdasági előnyökkel kompenzálják őket, de elégedetlenségük leszerelésére fokozzák az imaginárius történelmi múlt mítoszát, kiemelt szerepet biztosítva a félelemkeltésnek, emlegetve az ezeréves magyar elnyomást. A skizofrén félelem, Erdély elvesztésének réme, az őshonosság, a dicső múlt emlegetése fontos maszlaggá vált. Megjelent a magyar kártya, a félelemkeltés propagandája, melyet ma is eredményesen alkalmaznak. A nacionalista szemlélet sziklaszilárd alapja a történelem lesz. Ez olyan kábítószer, olyan bódító drog, amely alapján felejteni lehet a szegénységet, a korrupciót, a társadalom bajait. Ma is fontosabb a 700 ezres székelység felszámolása, mint arra törekedni, hogy megfelelő feltételek teremtésével megállítsák a fiatal román nemzedék kivándorlását. A lényeg: a nacionalizmusból sokan jól élnek. A tömegek kárpótlására kéznél a nemzeti büszkeség, a dicső múltban ábrándozás öröme. Az imaginárius történelem eredménye A román politikai elit jelentős része – propagandajellegű történelmi ismeretekkel felvértezve – jogosnak tartja a székelyek jövevényként való kezelését, fenyítését egy-egy magyar szóért, ősi szimbólumai használatáért. A székelység, bár szülőföldjén őshonos, de megtűrtként, másodrangú állampolgárként él, mert még a saját himnuszának éneklése is bűncselekmény! A székely nép azért célpontja a szélsőséges idegengyűlöletnek, mert nem akar beolvadni a románságba, nem akarja elhagyni szülőföldjét, küzd a megmaradását biztosító területi autonómiáért. Tiltakozik az olyan régiósítás ellen, amelynek célja kisebbségbe szorítása, a székely tömb etnikai fellazítása, a románosítás felgyorsítása. A fasiszta ideológia talaján álló szélsőséges nacionalista erők a székelyeket még másodrangú állampolgárként sem akarják megtűrni. Az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) hívei a Tiszától a Dnyeszterig terjedő egységes, homogén nemzetállam, Nagy-Románia megteremtéséért küzdve úgy gondolják, hogy abban nincs helyük az idegeneknek, magyaroknak. A székelyföldi románok egy része hallgatólagosan szimpatizánsa, cinkosa a szélsőséges Új Jobboldalnak. Lélekben helyesli a magyarellenes tüntetéseket. A december elsején évi rendszerességgel masírozók azzal az átlátszó, álszent ürüggyel tüntetnek, hogy a székelyek megalázzák, elnyomják a románokat. A székely városokban felvonuló hősök fasiszta ideológiára utaló szlogeneket harsognak, mint például a Székelyföld nem létezik! Menjetek haza Ázsiába, Mongóliába stb. Arra a kérdésre, hogy 2014-ben miért lehet magyarellenes tüntetéseken ilyen jelszavakat skandálni, a választ a történelemoktatásban találjuk. A történelmi tudat legmélyén ott lappang a történelmi sérelmek megtorlásának vágya. A kitalált történelem szerint a magyarok leigázták az őslakó románokat, elvették Erdélyt, majd – az 1918-as egyesülés után – az ősi román föld elrablásán mesterkednek. A román média gyakran csúsztat, félretájékoztat, erősíti e beteges félelmet. Megállapítható, hogy az említett szlogenek a gyűlöletkeltő történelmi ismeret tükrei. Bár az Új Jobboldal még nem tett szert tömegbázisra, de ez nem megnyugtató sem a magyarság, sem a polgári demokráciában gondolkodó románok számára, mert százezrek, talán milliók vannak, akik, bár nem tagjai a szélsőségesen intoleráns mozgalomnak, lelkük mélyén egyetértenek velük. Ne feledjük, az Új Jobboldal szellemi elődei az 1930-as években minisztereket, miniszterelnököket, tábornokokat, magas rangú politikusokat gyilkoltak, mert a hatalom az idegengyűlöletet saját érdekeiknek megfelelően próbálta felhasználni. Új esztendő kezdetén nem kívánhatunk mást, mint az együttélés szellemének meghonosodását, amelynek alapja a kollektív jogok biztosítása, a történelem tudományként való értelmezése. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. március 6.Az arrogáns hatalmi politizálás buldózerei (Magyar jogküzdelmek és a mártírok)Már emlékezni sem lehet? Ne legyünk restek százszor is megismételni: a módszeres betelepítés és magyar üldözés miatt Marosvásárhely román többségűvé vált. Ez nem természetes történelmi fejlődés eredményeképp alakult így. A kommunista diktatúra betelepítési politikájával, akárcsak Erdély más nagyvárosaiban, itt is arra törekedett, hogy felszámolja a város magyar jellegét, az etnikai arányokat megváltoztassa. Az idegengyűlöletre heccelt bandák 1990 márciusában feldúlták a városközpontot. Ürügyként szolgált, hogy egy gyógyszertár épületére az akkor még magyar többségű városban felkerült a Gyógyszertár felirat. A gyűlöletkampányt valójában a február 10-ei gyertyás felvonulás, az anyanyelvű oktatásért, az anyanyelv használatának jogáért szervezett tüntetések váltották ki. A polgárháborús hangulatban megrongálták az RMDSZ székházát, Sütő András írót fél szemére megvakították. Bár a pogromnak öt magyar áldozata volt, mégis csak magyarok és romák kerültek börtönbe. Óvatos becsléssel 15 ezer magyar hagyta el a várost, melynek egyenes következménye, hogy a város élére a 2002-es választásokon román polgármester került. A szétrebbenni nem tudó Securitate háttérszervezése irányította az etnikai összecsapást, mára ugyanők jelentik be váratlanul: az anyanyelvén tanulni akaró magyar lakosság volt a vétkes. Az őshonos magyarság idősebb nemzedéke, amely gyermekkorában alig hallott román szót – a románok számaránya 1941-ben alig 3,9 százalék volt –, ma már az utcán is félve, halkan beszél magyarul. A kisebbségi sors traumái egyre nyilvánvalóbbak. Ne restelljük újólag is felemlíteni a jelentéktelennek nevezett példákat: 2013-ban pénzbírságot róttak ki a kétnyelvű terméktáblák kihelyezése miatt. Bár – hosszú törvényszéki procedúra után – 2015-ben megsemmisítették az ítéletet, de a kétnyelvűséget a Maros megyei törvényszék továbbra is kihágásnak minősítette, és figyelmeztetésben részesítette Lakó-Péterfi Tündét, amiért 2013-ban az Itthon Vagyunk Egyesület tagjai kétnyelvű terméknévtáblákat osztogattak a piacon. Más aprócska lomról, kétnyelvű feliratokról, zászlók háborújáról most ne is szóljunk. Dorin Florea polgármester megteheti, hogy a nemrég még székely-magyar többségű városban megalázza a magyar lakosságot. Nem engedélyezi a székelyek március 10-ei felvonulását, amely a mártírok emlékművétől indult volna, és a prefektúra előtt, Marosvásárhely főterén nagygyűléssel, petíció átadásával fejeződött volna be. A kezdeményezőket a „románok méltóságát” védő polgármester nemes őszinteséggel legazemberezi, mert a székely mártírokra való emlékezés jegyében tiltakozó felvonulást mernek tervezni a nemzeti elnyomás és a diszkrimináció ellen, s csodálkozik, hogy a szabad székely katonanemzet leszármazottai még mindig nem akarják elfogadni, felfogni, hogy ők szülőföldjükön megtűrtek, csak mert 1920-ban a forgandó nemzetközi politika és nemtörődömség miatt, a nemzeti önrendelkezés elvéből csúfot űzve a nagyhatalmak Romániának ajándékoztak egy túlnyomóan magyar-székely többségű régiót. Az Erdélyben berendezkedő román hatalom már az első pillanattól elvárja az alázatos viselkedést. A polgármesteri tiltás szerint emlékezni még lehet, tiltakozni nem. A legújabb rendőrségi nyilatkozat alapján azonban már emlékezni is tilos. Valentin Bretfelean, a marosvásárhelyi rendőrség vezetője szerint bűnvádi eljárás indulhat azok ellen, akik arra biztatnak, hogy a székelyek március 10-én minél többen vonuljanak a székely vértanúk emlékművéhez! Kit érdekel a demokrácia? S kit érdekel, hogy az idetelepítettek azzal szembesülnek, az őshonos székelység egyenlőséget, anyanyelv-használati jogot követel? Márpedig a röpke 1100 év, amikor e tájat többnyire csak székely-magyarok lakták, nem bizonyít egyebet, mint hogy a hajdani dák-római utódokat vissza kell románosítani – a történelmi igazságtétel szellemében –, mert Marosvásárhely (is) ősi román földön fekszik. A román nacionalistát érthető módon nem érdekli az olyan alapvető jog tiszteletben tartása, mint a véleménynyilvánítás, ha az sérti a román lakosság hamis történész-propagandisták és ceausiszta aktivisták formálta önérzetét, miszerint az ősi román földön jogos a román nyelv és a román politikai elit kizárólagos uralma! „ Nem igaz, hogy a székelyek őshonosak, mert a románok már a dákok korától itt élnek.” Néhány évvel korábban az egyik tévécsatornán hangzott el az a magasröptű kijelentés is, hogy a történelemoktatás nyelvének azért kell a románnak maradnia, mert ha nem, a magyar gyermekekkel elhitetik, hogy Traianus nem volt román. Horribile dictu, még elgondolni is szörnyű! Nos, a hispán generálisból lett császár, akinek katonái hispánok, talán még latinul is gyatrán beszélt, nemhogy románul. Marosvásárhelyen semmi különös nem történik, csak folytatódik, ami a magyar és német városokban Erdély-szerte már korábban lezajlott. Miért tennének kivételt a székely-magyarok által bitorolt román földön, amelyet Székelyföldnek merészelnek nevezni? Rónai András jeles tudós – Teleki Pál munkatársa – Erdély etnikai összetételét vizsgálva megállapítja, hogy a Romániához csatolt erdélyi területeken 1910-ben a városok lakosságának 62 százaléka volt magyar, 16 százaléka német és 19 százaléka román. Milyen tűrhetetlen dolog az is, hogy 1910-ben az olyan román területen, mint Csík-, Háromszék és Udvarhely megye, a lakosságnak csupán 11,6 százaléka román nemzetiségű. Érthető, hogy miért volt oly erőszakosan sürgető e régiónak, az elmúlt években a székely nacionalisták által kitalált Székelyföldnek Romániához csatolása. Bocsánat, egyesítése! Félretéve a keserű humort, minden Székelyföldön élő székely-magyarnak meg kell értenie, hogy a hajdani magyar városok és Marosvásárhely magyarságának sorsára juthatunk, ha a régiósítással számarányban (is) kisebbséggé válunk. Ez azt jelenti, hogy helyettünk mások döntenek még arról is, hogy emlékezhetünk-e mártírjainkra, felvonulhatunk-e őseink földjén, formálhatunk-e véleményt saját sorsunkkal kapcsolatban az elődeink alapította településeken. De félretéve számháborút, mindennapi gyomorforgató történelmi görcsöket, nem élhetné-e a mindennapok kisembere is a maga hétköznapjait és ünnepeit, ha nem rondítanának bele óránként létküzdelmeibe a többségi politika hatalmi buldózerei?! Kádár Gyul 2015. július 18.A székelyek románok?Modellértékű nemzetpolitika? Bogdan Aurescu külügyminiszter – a temesvári nemzetközi konferencián – 2015. július első felében Nemzeti kisebbségek Európában… címmel tart előadást. A kisebbségvédelmi keretegyezmény huszadik évfordulóján büszkén jelenti ki, hogy Románia eljutott „a különböző identitások tiszteletéig és pártolásáig”. Akárcsak Ion I. C. Brătianu miniszterelnök a párizsi béketárgyalásokon (1919–20-ban), Aurescu is szemrebbenés nélkül csúsztat. Elmondja, hogy az interkulturalitás Romániában modellértékű. Mindezt teszi arcpirulás nélkül, miközben tombol a nacionalista őrület. Csak egy példa. Bodzafordulón a székelyföldi román szervezetek összejövetelén, amelyen jelen van a prefektus, egy ortodox püspök, a védelmi minisztérium főtitkára, nagyszámú helyi román önkormányzati képviselő, nem a kölcsönös tisztelet megteremtéséről tanácskoznak. A legfontosabb cél a Kovászna megyei rendőrség épületének tovább építése. Szeretnék a székely polgármesterek megbüntetését, ha a román ünnepeken nem pompáznak piros-sárga-kék szalaggal stb. Teszik mindezt a hazafiasság örvén, miközben a székelység jogfosztott, mert nincsenek kollektív jogai, ennek hiányában pedig arcátlanság kisebbségvédelmről prédikálni. A miniszter szónokolhatott volna arról, miként kell a meglévő (minimális) kisebbségi jogokat kijátszani, hasonlóképp a kisebbségek felszámolásáról is. Elmesélhette volna, hogyan sikerült rövid idő alatt románosítani Dobrudzsát, elmondhatta volna, hogy a román politikai elit milyen módszerekkel szabadult meg a zsidóktól, németektől. Eldicsekedhette volna, hogy az erdélyi magyarság lélekszáma negyedével visszaesett – 1,61 millióról 1,22-re –, miközben az erdélyi románság számaránya növekedett. A székelyek visszahódítása A román nacionalista gondolkodásban előkelő helyen áll az erőszakos románosítás fasisztoid eszméje – a székelyek román származásának elmélete –, amely az 1900-as évek elején született. Ennek atyja Nicolae Iorga történész. E teória alapja a légből kapott dák-római őshonosság primitív elmélete. A magyarosítás leglátványosabban Székelyföldön valósult meg – írja Iorga –, ezért nevezhető e tájegység a románság nagy temetőjének. Iorga származási teóriája alapján – Trianon, azaz 1920 után – gyökeresedik meg az a gondolat, hogy nem lehet jó román, akinek nem fáj az itteni románság elszékelyesítése. Az 1905-ben írt munkájában több bölcs megállapítást olvashatunk. Így például Székelyföldön százezer román ajkú él, mert a barbár székelyek tömegesen rátelepedtek a Trajánusz (magyarul így ejtjük és írjuk – szerző megj.) óta itt élő műveltebb románokra és asszimilálják őket. Érthető, hogy vérükben a román elem túlsúlyba kerül, melyet a székelyek ösztönösen mindig is éreznek. Történelmük is ezt bizonyítja. Így mindannyiszor, ha a moldvai vajdák seregei megjelentek Erdélyben, a székelyek csatlakoztak hozzájuk, és előszeretettel prédálták a magyar nemesi birtokokat. Etnikai szempontból tehát nem lehet kétségünk afelől, hogy a székelyek valóban magyarul beszélő románok. Meg kell érteni végre, hogy a nemzetközi konferenciákon Bogdan Aurescu és más lelkes buzgó hazafi nem hazudik, mert Romániában egyáltalán nem beszélhetünk a nemzeti kisebbségek elnyomásáról, csak visszahódításról, visszarománosításáról. Iorga elmélete Nicolae Iorga fajelmélethez közel álló teóriája olyan törvény megszületéséhez szolgáltat érvet, amely kimondja, hogy a román származású állampolgárok, akik anyanyelvüket elvesztették, gyermekeiket kötelesek román nyelvű iskolába íratni. A parlamenti viták egyikén – 1924. június 24-én – Iorga egyértelműen meg is nevezi, hogy e törvény a Pruton túli ruténekre (szlávokra) és a székelyekre vonatkozik, mivel ezek román származása egyértelmű. A székelyek visszarománosítása jogos, mert „néhány gyűrött, sárga, szeplős arcon kívül a székelyé olyan, mint a mienk, és háza, éneke, tánca is hasonló”. Ezek a „a mi fajtánk”, székellyé vált románok, ezért kell visszafogadni őket. Iorga elmélete nem veszi figyelembe, hogy „a nemzet több, mint faj, és feljebb való annál. Nem a vér és a csontok sorsszerűségéből, hanem egy erkölcsi közösség öntudatából származik – írja Tóth Zoltán történész-akadémikus –, amely több nemzedéken keresztül” alakul ki. Természetes, hogy az elvakult nacionalista elmélet kiváltja a korabeli magyar sajtó és politikusok kritikáját, de bátorítja a román szélsőségeseket Székelyföld románosítására. Úgy vélik, hogy a korabeli Magyar Párt nem állíthatja, hogy a székelység a magyar nemzet része, mert azok román eredetűek. A magyar felháborodás óriási, Iorga védekezésre kényszerül. Az egyik vita alkalmával Willer Józsefnek – a Magyar Párt képviselőjének – kijelenti, hogy ő a székelyek román eredetét nem állítja, csak az elmagyarosítottakat szeretné visszanyerni. Hasonlót állít 1927-ben is. Úgy véli, ő nem nemzetiségfaló, a székely maradjon meg székelynek, ha bizonyítani tudja eredetét, de legyen mindenki számára világos, „hogy az, aki román templomba jár, és magát oláhnak mondja, az a mi emberünk”. Ők románok még akkor is, ha „azoknak, akik elvették tőlünk”, nem tetszik. Jogos visszakövetelni őket. Ezt meg lehet magyarázni és értetni. Egyértelmű „hogy a név és a vallás szükségképpen kiegészítésként követeli a nyelvet”. Iorga nem következetes, később ismét emlegeti, hogy a román és a székely lélek azonos. A székely kapu trák gyökerű, rokonság van a székelyek és a mócok közt. Ez utóbbit igazolják a népszokások, a pásztorélet és a széki intézmények. Iorga nyomában Iorga tézisei nem győzik meg a székelyeket román származásukról, de eszméi ma is élnek. Egyik követője G. Popa-Lisseanu lesz, aki folytatja a székelyek román származtatásának tanát, gyűjti a bizonyítékokat a román haza megnagyobbítására. Lisseanu 1936-ban kiadott könyvében bravúros számításoktól, történelmi csúsztatásoktól sem riad vissza. A székely falvakba – a 16. század második felétől – szórványosan beköltöző román családok természetes asszimilációját úgy mutatja be, mint az őshonos románok tömeges és erőszakos elszékelyesítését. Az oda befogadott románok nagyobb része Moldvából érkezik, de jönnek Havaselvéről és a vármegyékből is. Ők szabad akaratukból, a jobb megélhetés reményében telepednek ide. Mivel különböző időszakokban, nem egyszerre és nem tömegesen érkeznek, ezért a nyelvváltás két-három nemzedéknyi idő alatt megtörténik, a székelyektől csak vallásukban és nevükben különböznek. Az 1733 és 1760 közötti időszakban 119 székely településen vált teljessé a szórvány román családok asszimilációja. Lisseanu könyvében már ennyi román falu lakosságának elszékelyesítése szerepel. Az egyházi összeírásokban minden olyan települést nyilvántartanak, ahol egyetlen román vallású család is él. Ahol nincs adat, ott néhány román eredetű személynév is bizonyítja a román település elszékelyesítését. Az említett időszakban Háromszék 97 falujából 90-ben élnek román felekezethez tartozók. Azonban „ma – írja Lisseanu – 30 községben nem található egy román se, 38 községben a román lakosságot rég elszékelyesítették, s csak 22 községben normális a növekedés”. A székely falvakban élő román szórvány némi csúsztatással 130–140 ezerre emelkedik, amely a félmilliós székelység keretében a népesség több mint egynegyede. Nyilvánvaló, hogy a hegyvidéki irtásokon, a legeltetésre alkalmas helyeken (például Bodza-vidék) kialakult román tanyabokrok – melyekből később román falvak szerveződnek – románságát is a székely települések románságaként számolja. A népességi adatokkal való zsonglőrködést lehetővé teszi, hogy az 1876-os közigazgatási átszervezéssel Székelyföldhöz nem székely települések is kerültek. Tény, hogy az 1930-as – egyáltalán nem magyarbarát – népszámlálásban Csík megyében 14,4, Háromszéken 15,7 és Udvarhelyszéken 4,7 százaléknyi román nemzetiségű szerepel. Mivel Marosszék Maros vármegye része, így a székelyek lakta rész románságának meghatározását a három említett szék átlagával számoljuk. A népszámlálás a Lisseanu által emlegetett 130 ezer fős románság helyett 65 ezer főt vesz nyilvántartásba. Ennek fele önálló román falvakban él, mint Háromszéken a Bodza-vidék, Gyergyó északi része stb. A székely falvak településein élő 30 ezer „román” túlnyomó része csak a név romános hangzása és a vallás révén kerül a román etnikum rovatába. Ők a sokat emlegetett elszékelyesített románok, számarányuk Székelyföldön mintegy 6 százalékra tehető. Származáskutatás után hány román maradna? Ne felejtsük el, hogy származáskutatással – vallás és névelemzéssel – Dobrudzsában, a Bánságban, a moldvai csángó vidéken, a nagy városokban – Konstancán, Bukarestben, Galacon, Craiován, Jászvásáron stb. – a románok millióiról lehetne kideríteni, hogy nem románok. Azonban a névelemzés a fasiszta-náci eszmekör része. Természetes, hogy a kölcsönös együttélés során az emberek összeházasodnak, vallást cserélnek, átveszik egymás szokásait, öltözetét, szavait. Ha ez nem erőszakkal történik, mint a magyar települések etnikai arányainak megváltoztatása (Marosvásárhely, Arad, Nagyvárad stb.), akkor természetes asszimiláció zajlik. Ez történt a Kárpátokon túli területeken is. Elrománosodtak a szlávok, a kunok, a magyarok és a szászok. Természetes asszimiláció zajlott Székelyföldön is, hiába bizonygatja Lisseanu, hogy „a székelyvidéki regék és adomák nem egyebek, mint a mi román regéink és adomáink”. Hiába emlegeti a román helyneveket, mert azok is csak az együttélés emlékei. Álszent románosítást és fasiszta szemléletet takar olyan kijelentése, hogy a székely testvérekkel meg kell ismertetni a múltjukat, mert eredetük azonos a „románokéval, míg az ugyanazon vidékeken lakó románok vére vegyelemezve ugyanaz, mint a székelyeké, míg a pusztán lakó magyarok vére más elemzést mutat”. A székelyek „nagyobbrészt testvéreink, elveszett testvérek, de mégiscsak azok”. Fajelméletre utal az olyan megállapítás: ha Székelyföldön magas termetű, jól megtermett emberrel találkozunk, azt jogosan tarthatjuk románnak, mert a magyarok általában alacsony termetűek, fekete szeműek, és kiálló ádámcsutkájuk van. A székelyek román származtatásának teóriája és az elképzelt történelem oktatása alapja a nacionalizmusnak. Ennek hatása felmérhetetlen kárt okoz Erdély román és magyar népének. A nacionalizmus ma is eszköz, G. Popa-Lisseanu szavaival: erősíti „a nemzeti feltámadás érzését”. Ez tükröződik a szélsőségesek december elsejei felbuzdulásain, amikor Ázsiába küldözgetnek bennünket. Talán a prefektusok is ezért érzik missziónak az erőszakos románosítást. Szerencsére a xenofób nacionalista gondolkodás nem minden román honfitársunkat fertőzte meg. Írásunk nem irányul senki ellen, de ismernünk kell az ordas teóriákat, ha meg akarjuk érteni a körülöttünk zajló magyarellenesség mozgatórugóit. Kádár Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. május 31.Felavatták a kommunizmus áldozatainak emlékművétFelavatták Bukarestben Mihai Buculei szobrászművész Szárnyak elnevezésű nagyszabású köztéri alkotását hétfőn, amely a kommunizmus áldozatai és elsősorban azok előtt tiszteleg, akik életüket áldozva nyíltan szembe mertek szállni a kommunista rendszerrel. A 130 tonnás, 28 méter magas, acélból készült, három, ég felé törő, stilizált szárnyat ábrázoló emlékmű több mint tíz évig épült, 2,3 millió eurós költségvetésből. Az alkotás a Szabad sajtó terén kapott helyet, ahol a kommunista években Lenin szobra állt. A kommunizmus áldozatainak emlékművét a politikai foglyok nemzetközi szövetsége képviselőinek jelenlétében, katonai tiszteletadással szentelték fel, Klaus Iohannis államfő pedig ünnepi beszédében háláját és elismerését fejezte ki a kommunizmussal szembeszálló ellenállók áldozatvállalása előtt. Az elnök aggodalmának adott hangot amiatt, hogy Romániában mindmáig nem vizsgálták ki az 1989-es forradalom idején elkövetett bűnöket és úgy vélte: a felelősségre vonás nem maradhat el. Iohannis szerint olyan törvényre lenne szükség Romániában, amely megtiltaná a kommunizmus bűneinek tagadását. Az emlékmű felállításáról 2003-ban döntött a román kormány, de a kiválasztott helyszínt nem mindenki tartja jó ötletnek. Calin Dan, a kortárs művészetek múzeumának igazgatója a piacvezető televízió híradójának korábban azt mondta, jobb lett volna üresen hagyni a Lenin-szobor talapzatát, mert az 1990-ben Szabad sajtó háznak átnevezett, a múlt század ötvenes éveiben épült egykori Scanteia-ház szerinte önmagában is egy önkényuralmi rendszer jelképe, és bármilyen eléje helyezett műalkotás "bűnrészessé válik", akkor is, ha ennek éppen ellenkezője volt a cél. Bukarest utóbbi évtizedekben felállított köztéri alkotásai rendre vegyes fogadtatásban részesültek. Nem aratott osztatlan elismerést sem az Egyetem-téri Törött hegedű, sem a Nemzeti színház előtt felállított Pojácák szekere, sem a Forradalom-téren emelt, a bukarestiek által átdöfött burgonyaként emlegetett Újjászületés-emlékmű, sem a Traianus római császárt meztelenül, ölében farkassal megjelenítő szobor, amely a Történeti múzeum lépcsőin fogadja a látogatókat. szatmar.ro 2017. április 10.Kolozsvár és a latin tábla a határonEmil Boc polgármester hosszas hezitálás és éveken át tartó jogi hercehurcát követően végre betört, és elfogadta a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezését Kolozsvár határára. A román névváltozat mellett megjelent végre a sokat várt magyar és német felirat is, ám mindenki meglepetésére, a hármas felirattal azonos méretű, latin szöveg is felkerült a kihelyezendő táblára. A Ioan Aurel Pop, Mihai Bărbulescu és Radu Ardevan történészek által aláírt nyilatkozat szerint a latin felirat Kolozsvár Hadrianus császár által alapított római municípiumi múltjára emlékeztet és annak európai örökségére akarja felhívni a városba érkezők figyelmét. A latin feliratnak azonban nem mindenki örült. Jogosan? Kolozsvár köztudottan római városi múlttal is rendelkezik. Ezt már Szamosközy István idején is tudták, közel fél évezreddel előttünk. A mai kolozsváriak számára ez akkor vált „egyértelművé” és a hétköznapok részévé, amikor 1974-ben a „Kárpátok Géniusza” úgy döntött, hogy a román Cluj neve mellé a kétes származású, dák településnevet, Napocát is odailleszti. Bodor András és számos más történész igyekezett ezt követően elmagyarázni, hogy bár a Napoca név valószínűleg az egykori római város előtt létező, ma még azonosítatlan dák település vagy régió neve lehetett, a Római Birodalom egykori városaként létező municípium csak Hadrianus idején kapja meg a városi rangot és a municipium Aelium Hadrianum Napocensium nevet. Mivel a római település már Traianus császár idején is létezett, tehát Kr.u. 106 és 117 között már éltek itt rómaiak és volt egy falusias jellegű, kisvárosi település (vicus, pagus?), a majdani hadrianusi municipiumot tehát nem alapítják, hanem csupán új rangra, új jogi státuszba emelik Kr.u. 117-et követően. Az utazó császár által odaítélt új cím révén, a mai Kolozsvár alatt elterülő római település egyike lett a Római Birodalom mintegy kétezer városának, tehát egy olyan európai családba került, amelynek nyomai és öröksége valóban, összeköti Angliát Szíriával, Marokkót Németországgal és Erdéllyel. A román akadémikusok által említett európai örökség tehát jogos és megkérdőjelezhetetlen. Az Emil Boc féle felirattal van azonban néhány gond. Az egyik az, hogy a felirat a Municipium Aelium Napocense nevet említi. Bár nyelvtanilag ez helyes, a helyi latin feliratokon és más, Hadrianus által alapított városok analógiája alapján sokkal inkább ajánlatosabb lett volna a Municipium Aelium Napoca vagy Municipium Aelium Hadrianum Napocensium névváltozat. Ugyancsak problémás a felirat végén szereplő condere, conditum ige, amely a köztársaság-kori római városalapítások és a liviusi ab urbe condita, azaz a város alapítására vonatkozó művéből inspirálódott. A rómaiak valóban alapítottak városokat (colonia deducta), ám ez a divat Traianus korát követően igen ritkaságnak számított. Erdélyben például csak Várhely (Ulpia Traiana Sarmizegetusa) volt ilyen új, alapított város. A többi civil település, így a római Kolozsvár is falusias településből lett később várossá, municípiummá. Hadrianus tehát nem „alapította” a római Napocát, hanem „rangra emelte” (fecit). Az apró történelmi hibát leszámítva – ami persze megengedhetetlen lenne egy több ezer lejes fizetésből élő akadémikusnak – a római városra emlékeztető latin felirat kissé túlzásnak tűnik, hisz a Napoca név már negyven éve ott szerepel a város hivatalos nevében is. Bár számos római múlttal rendelkező város teszi ki manapság az egykori római város nevét (elég itt csak a nagy római múlttal rendelkező osztrák vagy német városokra gondolnunk), ott a római múlt nem okozott olyan súlyos ideológiai, politikai konfliktust, mint mifelénk. Kétségtelen, hogy ideje lenne a római múlttal megbékélni, és nem mint a románság tulajdonát és etnikai kontinuitásának, elsőbbségének a zálogát tisztelni, hanem egy európai örökségként, mindenki római városaként tekinteni a Kolozsvár alatt nyugvó romokra. Ehhez az lenne szükséges, hogy a magyar lakosság elfelejtse a 70-es évek és a 90-es funari korszak nacionalista történetírását és politikai régészetét, és megismerve a város római emlékeit, egy etnikai és nacionalista felhangok nélküli római múltat lásson Kolozsvár hadrianusi címében. Ugyancsak szükséges azonban, hogy a román lakosság és a román városvezetés ne azért helyezzen ki egy ilyen hosszú, latin nyelvű táblát, hogy frusztrációjában egyensúlyozza a magyar és német feliratot, hanem elismerje, hogy a római múlt nemcsak a románoké, hanem mindenkié aki ebben a városban él vagy ide látogat. Róma itt volt nálunk mindenestől, másfél évszázadon át. Hogy merészkedhet bárki is 1900 évvel Hadrianus trónra lépését követően ezt a birodalmi örökséget és civilizációt kisajátítani? Jobb, ha nem teszi, és hagyja európai örökségként, mindenki kicsi Rómájaként szeretni a kolozsvári múltat. T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-30 | 31-32
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
